Libanon a polgárháború szélén?

Index.hu, 2007. július 29.

Egy évvel az Izraellel vívott háború után Libanon saját démonaival küzd. Az ország teljes politikai paralízisben van, a Nyugat-párti kormányoldal és a Szíria és Irán támogatta ellenzék a polgárháború szélére sodorta az országot. Elszaporodtak a pokolgépes merényletek, az utcákon milicisták tűntek fel és itt is megjelent az al-Kaida apokaliptikus ideológiáját követő szélsőséges iszlám. Bejrúti riport.

Sádi Sziklaui bezárta a kirakat ajtaját, lehúzta a rácsot a kis bolt előtt, rákattintotta a lakatot, majd elkezdett a telefonszaküzlet előtt álló kis mopeddel bajlódni. Még csak délután hat óra volt, de Sádi megunta az üres boltban való üldögélést, inkább hazaindul. „Rosszul megy az üzlet. Normális körülmények között itt ülnék este nyolcig is, de ebben a helyzetben…” – legyint lemondóan a majdnem teljesen üres bevásárlóutca végén álldogáló katonák felé.

Sádi annyira pesszimista manapság, hogy nem csak hogy viszonylag korán befejezi a munkát, de arra készül, hogy eladja a kis üzletet, és elköltözik Szaúd-Arábiába, ahova családjának egy része már elment. „Nem lehet itt megmaradni, ez nem normális, megint kezdődik minden elölről” – mondja. „Aki valamit akar kezdeni, az jobban teszi, ha itt hagyja a fenébe Libanont.” Nincs egyedül: csak az elmúlt egy évben vagy hatvanezer libanoni hagyta el az országot.

A „minden”, amire Sádi céloz, persze a lassan káoszba csúszó politikai és biztonsági helyzet, ami a kilencvenes évek eleje óta nem volt ilyen rossz Libanonban. A bejrúti utcák tele vannak katonai ellenőrzőpontokkal, az elmúlt hónapokban majdhogynem rendszeressé váltak a pokolgépes támadások a városban, az ENSZ-békefenntartókat megtámadták nem messze az izraeli határtól, ráadásul a hadsereg véres harcot folytat egy szélsőséges iszlámista szervezettel Észak-Libanonban. És komor emlékeztetőül Bejrút sötét múltjára, az utcákon néha felfegyverzett, civilbe öltözött alakok tűnnek fel – milicisták, random fegyveresek.

Sokan attól tartanak ebben a romos és golyóütötte épületekkel teli városban, hogy a Libanonban nem teljesen szokatlan, alkalmankénti bombatámadásokkal tarkított instabilitás most valami sokkal rosszabbnak ad helyet – tizenhét évvel azután, hogy véget ért az országot a hetvenes és nyolcvanas években romba döntő polgárháború, és pontosan egy évvel azután, hogy Izrael támadást indított a Libanon nagy részét ellenőrző síita szervezet, a Hezbollah ellen. „Háború? Talán. De ezúttal nem Izraellel, hanem magunk közt” – vonja meg a vállát Georges, egy keresztény taxisofőr.

„Amióta itt a szomszédban volt az a robbantás, azóta alig van vendég” – legyint a Biscuit (Süti) nevű bár tulajdonosa egy szórakozóhelyekkel megpakolt bejrúti utcán, a Rue Gouraud-on. Bejrút – egykor a „Közel-Kelet Párizsa” – normális körülmények között simán van olyan menő, mint egy európai nagyváros, sőt. A klubok, a kávézók, az éttermek, a kocsik, az emberek – sehol nincs ennyi stíl és pénz az egész Közel-Keleten. De most alig-alig emlékeztet megszokott önmagára, a legtöbb hely korán zár vagy ki se nyit. „Majd a bomba után megyünk bulizni” – mondják sokan cinikusan vigyorogva.

A polgárháború szélén
A csillogás-villogás, a gazdagság és pörgés helyében most idegeskedés és félelem van, ahogy a szunnitákból, keresztényekből és drúzokból álló kormánykoalíció és a főleg síita ellenzék lassan a polgárháború szélére hergeli egymást. A politikai válság teljesen ledermesztette az országot, januárban véres utcai harcokhoz vezetett Bejrút kevert szunnita-síita negyedeiben, és azóta is kisebb, olykor lövöldözésbe torkolló konfliktusok forrása. „Mintha mindenki beletörődött volna, hogy megint polgárháború lesz. Mindegyik csoport fegyverkezik” – mondta Giuseppe Cassini, az olasz ENSZ-békefenntartók politikai tanácsadója egy európai parlamenti meghallgatáson nemrég.

Minden akkor kezdődött, amikor tavaly év végén a fő síita párt, az állig felfegyverzett Hezbollah, és egy keresztény szövetségese, bejelentették, hogy vétójogra tartanak igényt a kormányban. Ezzel annak az ENSZ-törvényszéknek a fölállítását akarták megakadályozni, amelynek feladata Rafík Hariri volt libanoni miniszterelnök meggyilkolásának kivizsgálása – a gyilkosság mögött ugyanis szinte biztosan a velük szorosan szövetséges Szíria áll. A Hezbollah számára a vétójog azért is létfontosságú, hogy megtarthassa óriási fegyverarzenálját, ami a nem síita libanoniak többségét félelemmel tölti el.

A két oldal közötti ellenségességet fokozza, hogy a Hezbollah és támogatói azzal vádolják a kormányoldalt, hogy Amerikával és Izraellel voltak a tavalyi háború alatt (és azóta). A kormányoldal cserébe azt vágja a síiták fejéhez, hogy ők hozták rájuk a háborút azzal, hogy provokálták Izraelt.

Az ország megosztottsága persze nem új, a síiták felemelkedése csak egy újabb fejezet a messzi múltba nyúló felekezeti rivalizálások történetében. De a válság a regionális feszültségnek is köszönhető. Libanont mindig is hadszíntérnek használták a környező hatalmak, elsősorban a két halálos ellenség szomszéd, Szíria és Izrael. A kormányt most Amerika, Európa és Szaúd-Arábia támogatja, az ellenzéket pedig Szíria és az elmúlt években alaposan megerősödött, atomhatalmi szerepre törekvő, forradalmi Irán. A két oldal az egész Közel-Keleten szemben áll egymással: Irakban, Afganisztánban, a palesztin területeken, Libanon csak egy hadszíntér a sok közül. A kormányoldalt a Nyugat pénzeli és látja el fegyverekkel, az ellenzéket Damaszkusz és Teherán.

A helyzetet rontja, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben számottevően megerősödtek itt a szunnita iszlám szélsőséges, intoleráns vállfaját követő csoportok. Részben Bejrút, Tripoli, Tír és Szaida nagy palesztin menekülttáboraiban, részben a leszakadt, nyomorgó szunnita városrészekben. Az elmúlt hónapok véres akcióit sokan ezekkel a szervezetekkel hozzák összefüggésbe. A hadsereg két hónapja próbálja legyűrni az egyik, Tripoli melletti táborba magát bevett csoportot, a Fatah el-Iszlámot.

Azt sem lehet kizárni, hogy újabb háború lesz Izraellel. A határzónába a tavalyi Izrael-Hezbollah háború után vagy tízezer ENSZ-katonát vezényeltek, akik némileg stabilizálták is a helyzetet. De június végén feltehetőleg szunnita szélsőségesek megöltek hat kéksisakost, és vélhetőleg egy radikális palesztin csoport rakétákat lőtt át a határon. A tavalyi háborúban nem túl sikeres Izrael pedig nyíltan revánsra készül a Hezbollah ellen. Az izraeli lapok az elmúlt napokban még azon is hosszasan spekuláltak, hogy ezúttal egyenesen Szíria lesz a fő ellenfél, nem csak a vele szövetséges síita milícia. Az izraeli hírszerzés szerint Damaszkusz is háborúra készül.

Hogy az elkövetkező hónapokban mi történik, lehetetlen megjósolni, és minden nagyban függ a regionális helyzet alakulásától. Az biztos, hogy az egyik legfontosabb fordulópont szeptember lesz, amikor lejár a Szíriával szövetséges Emile Lahoud libanoni elnök mandátuma, és a parlamentnek új elnököt kell választania. A Hezbollah vezette ellenzék már most arról beszél, hogy ha nem sikerül olyan személyt találni, aki számukra is elfogadható, akkor inkább egy rivális kormányt hoznak létre. A két oldalt a franciák próbálják összebékíteni, a tárgyalások a hét végén kezdődtek meg Párizs mellett, de senki nem számít különösebb eredményre.

A demokrácia mint istentagadás (Bernard Rougier iszlámkutató)

Magyar Narancs, 2007. július 26.

A párizsi Sciences Po kutatója négy évet töltött libanoni palesztin menekülttáborokban, tapasztalatait nemrég könyvben foglalta össze (Everyday Jihad, Harvard University Press). Rougier úgy látja, a menekülttáborok az al-Káida-féle ultraradikális iszlamizmus melegágyává váltak. Libanon lesz e mozgalom következő frontja a Nyugat elleni harcban: az országban két hónapja dúló harcok is erről tanúskodnak.

Magyar Narancs: Mi a helyzet a libanoni palesztin menekülttáborokban?

Bernard Rougier: Libanonban csaknem négyszázezer palesztin menekült él. A menekülttáborokra nem terjed ki az állam hatásköre, önmagukat kormányozzák. A hatvanas évektől egészen 1982-ig, amikor a Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezetet nagyrészt kiűzték Libanonból, a hagyományos palesztin nacionalizmus és az ehhez kötődő szervezetek - elsősorban a Fatah - ellenőrizték a menekülttáborokat. De a nyolcvanas és különösen a kilencvenes években, amikor sokan csalódtak a Fatahban és szekuláris ideológiájában, és a párt a fizikai ellenőrzést is jórészt elveszítette, sokkal radikálisabb csoportok is megjelentek a táborokban, ahogy a palesztin és arab politikában általában.

MN: Mint például a Hamász vagy az Iszlám Dzsihád?

BR: Nem is annyira ők. A Hamász és az Iszlám Dzsihád iszlamista szervezetek, de nem állnak olyan nagyon messze a Fatahtól - végeredményben palesztin nacionalisták ők is, csak egy radikális vallásos mellékzöngével. Ők is Palesztinát akarják felszabadítani az izraeli megszállás alól, csak más elképzeléseik vannak arról, hogy utána hogyan nézzen ki a palesztin állam és társadalom. A libanoni menekülttáborokban a kilencvenes években megjelent csoportok azonban a radikalizmus egy új fokozatát képviselik.

MN: Kikről van szó, és mit akarnak?

BR: A Szaida melletti Ajn el-Hilve menekülttáborban, ahol négy évet töltöttem, elsősorban három szervezetről van szó: a Dzsund al-Samról, az Uszbat al-Anszarról és az Iszlám Hitharcos Mozgalomról. Ezeknek a szervezeteknek az a céljuk, hogy harcoljanak a Nyugat ellen, azok ellen, akik szerintük itt a Nyugatot képviselik, így a libanoni keresztények ellen is. Számukra mindenki, aki keresztény, nyugatos vagy közel áll a Nyugat-barát libanoni kormányhoz, ellenség. Azt akarják, hogy Libanon legyen az iszlám és a Nyugat közötti háború új frontja. Végeredményben pedig egy kalifátust akarnak, a francia és brit gyarmatosítók által megrajzolt államhatárok eltörlését. Vannak köztük olyanok is, mint például az Iszlám Hitharcos Mozgalmat alapító Dzsamal Khattab sejk, akik a Közel-Keleten ma létező államok létjogosultságát teljesen elutasítják, olyannyira, hogy számukra inkompatibilis a muszlim lét a libanoni vagy akár bármilyen más állampolgársággal. A demokratikus politikában való részvételt ezért istentagadásnak tartják. Nem Libanon vagy Palesztina érdekli őket, hanem az egész muszlim közösség, nemzetiségre, modern államiságra való tekintet nélkül - a globális umma.

MN: Honnan lehet mindezt tudni?

BR: Nyíltan vállalják. Ha az ember péntekenként elmegy az Ajn el-Helve palesztin menekülttáborban az al-Núr mecsetbe, akkor az ott összegyűlt milicistákkal együtt meghallgathatja, milyen világképet tárnak eléjük radikális prédikátoraik. Hangsúlyozom, hogy a radikálisok: például a kompromisszummentes keresztényellenesség nem igazán jellemző a mainstream iszlámra. A menekülttáborok, illetve a libanoni szunnita mecsetek nem mindegyikét jellemzi ez a fajta extremizmus. Dzsamal Khattab és a szalafista iszlám más hittérítői a saját vallásuk mérsékelt értelmezőit is ellenségeiknek tekintik. Úgy vélik, hogy azáltal, hogy együttműködnek a hitetlenekkel - ahogy ez a vallásilag sokszínű Libanonban elkerülhetetlen -, elfogadják a bűnt és az istentagadást.

MN: Igaz, hogy ezek a csoportok tulajdonképpen az al-Káida helyi szervezetei?

BR: Ezt így nem mondanám, de az tény, hogy kapcsolatban állnak az al-Káidával, agresszív Nyugat-ellenes ideológiáját és kíméletlen harciasságát pedig teljes mértékben osztják. Tagjaik közül többen megjárták Pakisztánt és Afganisztánt, ahol harcoltak a szovjet megszállók ellen - mint például Abu Mohammed al-Maszri, akit Uszáma bin Ládin libanoni képviselőjeként tartottak számon, amíg meg nem gyilkolták 2004-ben. Vagy a jemeni Ibn al-Sahíd, aki 2003-ban megpróbált felrobbantani egy sörgyárat meg egy McDonald'sot Bejrútban. Vannak itt olyanok is, akik jártak Irakban az amerikai megszállók ellen harcolni. A legtöbb szervezet, amit al-Káida-sejtnek szokás ma nevezni, ilyen: inkább csak ideológiai egyetértés fűzi őket össze, nem annyira operatív kapcsolat.

MN: Túlterjed ez a fajta radikalizmus a menekülttáborokon?

BR: Részben igen, és talán egyre inkább. Ha Libanon ismét megszűnik normális, funkcionáló államnak lenni, mint a hetvenes és nyolcvanas években, akkor a radikalizálódás végbemehet az ország nem palesztin szunnita lakosságában is. Ennek a felekezetnek - ami a lakosság harmadát teszi ki - a hagyományos vezetői elveszítették hatalmuk jelentős részét, a szunniták itt úgy érzik, hogy az állam nem gondoskodik róluk, hogy nincsenek olyan gazdasági és politikai lehetőségeik, mint a többieknek - a síitáknak vagy a keresztényeknek. Ez a radikális ideológiák karjai közé löki őket. Például Tripoli, ahol a libanoni hadsereg két hónapja harcol a Fatah el-Iszlám nevű szélsőséges csoporttal, a szunnita extremizmus egyik melegágya Libanonban. A város hagyományosan ki volt zárva a fő politikai és gazdasági folyamatokból, lakóinak erős vallásos identitása van, a legtöbb ember alig hagyja el nemhogy a várost, de a saját negyedét, ahol szinte mindent az erős vallásos töltettel rendelkező szociális hálózatok uralnak. Nem keverednek a többi felekezettel - Tripoliban egyébként is egyre kevesebb keresztény él -, és ellenségesek velük szemben. Szoros szálak fűzik őket Szaúd-Arábiához, sokan mentek innen a Medinai Egyetemre, ahol az iszlám ún. vahabita ágát, egy rendkívül puritán és Nyugat-ellenes ideológiát tanítanak. Tripoliban telepedett le a londoni iszlamisták egyik hangadója, a szeptember 11-i terrortámadást nyíltan méltató Omar Bakri Mohammed is, miután 2005-ben elhagyta Angliát. Persze a Tripoliban egyre erősebbé váló radikalizmus nem feltétlenül jellemzi az egész libanoni szunnita közösséget. Azt hiszem, ez a kérdés még nem dőlt el - egyes vezetőik, például a Hariri család (a legfontosabb jelenlegi kormányerő), inkább nyugatos-szekuláris irányba tolják őket. A polgárosodottabb családokat persze ez az egész radikalizálódás kevésbé érinti, de a fiatalok ki vannak neki téve, tekintettel a rémes politikai és gazdasági helyzetre. Tény, hogy az elmúlt időszakban Libanonban a menekülttáborokon kívül is megerősödött a szunnita iszlám szélsőséges interpretációja, noha a legfontosabb forrást kétségkívül a táborok jelentik.

MN: A libanoni szunnita felsőoktatást menynyire jellemzik ezek a radikális ideológiák?

BR: Meg kell különböztetni egymástól a szekuláris felsőoktatást és a vallási intézményeket. Utóbbiak a fundamentalizmus melegágyai. A három bejrúti szunnita vallási felsőoktatási intézményből az egyik, az Imám al-Auza'i Főiskola alapítója, Taufik Huri szerint a szunnita vallási elit fő feladata, hogy fellépjen a nyugati kulturális hatások és tudományok ellen, amelyek szerinte nem mások, mint a nyugati kormányok titkos iszlámellenes fegyverei. Abd el-Naszir Dzsibri sejk, az al-Dau'i Főiskola alapítója szerint a tudományágak mindegyikét a vallásnak kellene alávetni, továbbá Libanon és Szíria helyén egy vallási törvények (sária) szerint vezetett kalifátust kellene létrehozni. A hallgatók általában a professzoroknál is radikálisabbak. A - megvédett - diplomamunkák többsége teljesen elutasítja a modern világot. Áthatja őket egyfajta naiv nosztalgia az iszlám idealizált hőskora, a próféta időszaka iránt, amit folyamatos hanyatlás követett, és amihez a muszlimoknak vissza kell térniük. A hanyatlás oka számukra egyértelmű: a vallás visszaszorulása a közéletben. A dolgozatok tele vannak a síita hit elleni kirohanásokkal is, és többre is emlékszem, ami azt fejtegette részletesen, hogy a demokrácia miért teljességgel összeegyeztethetetlen az iszlámmal. Ez a gondolat egyébként nem ritka másutt sem, nem kell érte túl lelkes diákok dolgozatait olvasgatnunk.

MN: Mi ennek a jelentősége? Végül is ezek csak vallási iskolák.

BR: Igen, de aztán ezek a diákok tartják majd a pénteki prédikációt a mecsetben, amit ezrek hallgatnak. A reménytelenségben vagy bizonytalanságban élő emberek pedig vevők a világot ismerős vallásos eszközökkel ábrázoló és megmagyarázó ideológiákra - csakhogy ez esetben ez az ideológia az iszlám egy brutálisan eltorzított válfaja. A hatásuk gyakran ennél közvetlenebb: vallási igazolást nyújtanak olyan tettekhez, mint például az alkoholt árusító boltok szétverése és az árusok meggyilkolása a dél-libanoni Szaidában a kilencvenes években. És ez még semmi, hiszen azok a fanatikusok - a Fatah el-Iszlám -, akik ma is rakétákkal lövik a Nahr el-Bared menekülttáborból a libanoni hadsereget és a Tripoli melletti falvakat, szintén igazolva érzik magukat a sejkjeik által tanítottak szerint. Ez a probléma a szunnita szélsőségesekkel: nem egyszerű gengszterek vagy őrültek gyülekezete, hanem vallásilag megerősített mozgalmak, amelyek mögött gyakran az iszlám egy torz, intoleráns interpretációját hangoztató "sejkek" állnak. Vagy esetleg ők maguk veszik magukra, hogy úgy értelmezzék az iszlám vallási hagyományt, ahogyan akarják, és - gyakran - erőszakos cselekedeteket igazoljanak vele. Hiszen az iszlámban nincsen formális papság. Bárki prédikálhat.

Libanon az al-Kaida új keltetőlaborja

Index.hu, 2007. július 20.

A libanoni palesztin menekülttábor körül két hónapja dúló harcok a libanoni hadsereg és egy szélsőséges szervezet között rávilágítottak arra, hogy az al-Kaida apokaliptikus ideológiáját követő csoportok új frontot nyitottak a kis földközi-tengeri országban. Hozzájuk képest a „hagyományos” palesztin csoportok mérsékeltnek tűnnek. Helyszíni riport.

„A szemét rohadék” – morogta a farmerbe és kockás ingbe öltözött, nagydarab palesztin a tévét nézve, amiben éppen Mahmúd Abbász palesztin elnök magyarázott valamit. A körülötte ülők – harmincas-negyvenes, komor arckifejezésű, láncdohányzó férfiak, a Hamasz puskásai – mind zordan bólogattak, ebben a kis, füsttel telített, Hamasz-vezetők képeivel díszített szobában, a Bedaui palesztin menekülttáborban, az észak-libanoni Tripoli mellett.

A Gázai övezetet az elmúlt hónapokban káoszba taszító vetélkedés a két meghatározó palesztin szervezet – a nacionalista Fatah és az iszlámista Hamasz – között részben túlterjedt a megszállt területeken, és behatolt a libanoni palesztin menekülttáborok zárt, tumultózus világába is. Nem sokkal a Hamasz gázai hatalomátvétele után Bedauiban Fatah-harcosok rálőttek a helyi Hamasz-irodára, noha a komolyabb összecsapás végül elmaradt.

A két milícia azóta gyanakvó ellenségességgel létezik egymás mellett ebben a homályos, kaotikus, nyomorúságos környezetben. A menekülttáborok poros utcáin, a roskadozó, toldozott-foldozott betonépületek és az árusokat kerülgető, harmincéves, ütött-kopott Mercedes taxik között 16-20 év körül fiúk mászkálnak, oldalukon Kalasnyikovval, a Fatah vagy a Hamasz „egyenruhájában”. A feszültséget növeli, hogy a szomszédos Nahr el-Bared menekülttáborban a libanoni hadsereg és egy palesztin szervezet között két hónapja dúló harcok miatt még több mint tízezren érkezett ide – mintha nem volnának borzalmasak egyébként is az állapotok.

Libanonban összesen vagy négyszázezer palesztin él, a Tír, Szaida, Tripoli és Bejrút külső részein fekvő menekülttáborokban. Munkát nem vállalhatnak, állampolgárságuk nincs, jórészt segélyszervezetektől, az ENSZ-től vagy a palesztin pártok szociális támogatásaitól függenek napi-heti szinten. Viszont a táborokat maguk irányítják, ahol ennek köszönhetően nem a libanoni állam, hanem egymással vetélkedő fegyveres szervezetek egész sora az úr – vagyis végeredményben senki. „Van itt mindenki, számontartani se lehet. De egyikük sem tud a másik felébe kerekedni, senki nem vezeti ezt a helyet” – mondja egy palesztin orvos, aki Bedaui egyik rémséges kórházában dolgozik

De egy ideje sokkal fenyegetőbb szervezetek is rejtőzködnek ezekben a senki által nem ellenőrzött menekülttáborokban, mint a mainstream Fatah vagy a parlamenti politizálás szabályait legalább részben elfogadó, nemzetközi elismerésre törekvő Hamasz.

Oszama emberei
Május elején egy tripoli bankrablásról kiderült, hogy nem egyszerű rablók műve volt, hanem egy magát Fatah el-Iszlámnak nevező ultraradikális szervezet tagjai követték el, akik tavaly vették be vették magukat a Nahr el-Bared menekülttáborba. A libanoni belbiztonsági erők vérző orral vonultak vissza, amikor először megpróbáltak rajtaütni a csoporton, az azóta tartó lövöldözésben pedig már több mint kétszáz ember vesztette életét. A tábor szinte teljesen elpusztult a folyamatos ágyúzásban, de a szélsőségeseket – akik utoljára katyusákkal lőttek vissza – még mindig nem sikerült kifüstölni. Ezek a legsúlyosabb harcok Libanonban az 1975-1990-es polgárháború óta.

A Fatah el-Iszlám nem olyan palesztin szervezet, mint a többi.

Eleve, nem is igazán palesztin szervezet. „Idegenek ezek mind, profi harcosok, Oszama bin Laden emberei. Itt voltak már hónapok óta, de nem tudtunk velük mit csinálni. Még Csecsenföldről is jöttek, meg Boszniából, olyan is volt köztük, aki nem tudott arabul” – mondja Marwan Helmed, egy harmincas férfi Bedauiban, aki néhány héttel korábban jött át Nahr el-Baredből.

Tény, hogy sok szaúdi van a halottak között, meg szírek, irakiak és libanoniak is. A palesztin nagyon kevés. Nem tudni pontosan, hogy ki áll a szervezet mögött, de a legtöbben Szíriára gyanakodnak, ami kitartóan megpróbálja destabilizálni az általa korábban megszállva tartott, de 2005-ben felszabadult Libanont – feltehetőleg abban a reményben, hogy ha az ország újra káoszba süllyed, akkor újra visszajöhet, ahogy már nemegyszer az elmúlt harminc évben. Kérdéses, hogy a szervezet ennyire jól el volna látva fegyverrel Szíria támogatása nélkül.

Bizonyos értelemben másodlagos, hogy a szírek segítik-e a Fatah el-Iszlámot. Damaszkusz nagyon régóta kavar a libanoni politika sötét, bonyolult és erőszakos világában, hol ennek a szervezetnek, hol annak a milíciának adva támogatást, vallási-ideológia szempontoktól teljesen függetlenül, egyedül azt tartva szem előtt, éppen hogyan alakul a játszma, mivel tudja növelni helyi befolyását. A Fatah el-Iszlám és a hozzá hasonló szervezetek megjelenése a libanoni palesztin menekülttáborokban inkább azért figyelemreméltó, mert a különböző szunnita muzulmán mozgalmak eddig példátlan radikalizálódását és az al-Kaida által inspirált vallási-politikai extrémizmus újabb, jelentős térnyerését jelzik.

„Libanonban érnek össze a dzsihádi mozgalom korábbi generációi – azok, akik Afganisztánban harcoltak a tálibokkal a kilencvenes években – az új, az egész glóbuszt frontnak tekintő, az interneten kommunikáló iszlámista generációval. Technikailag ez nem al-Kaida, ezek a hálózatok függetlenek, de az ideológia ugyanaz. Persze állnak mögöttük olyanok, akik kapcsolatban vannak az al-Kaidával, de olyanok is, csak azért segítik őket, mert remélik, hogy fel tudják őket használni saját céljaikra: Szíria vagy a vezető libanoni szunnita klánok” – mondta az Indexnek Bernard Rougier, a libanoni palesztin mozgalmak szakértője a párizsi Sciences Politiques-nál, aki éveket töltött a menekülttáborokban.*

A palesztin politikát és identitást – amelynek bölcsője a menekülttáborokban van – a hatvanas évektől egészen a kilencvenes évek elejéig a Jasszer Arafat nevével fémjelzett, enyhén balos nacionalizmus dominálta. A Hamaszhoz hasonló iszlámista szervezetek a kilencvenes években kaptak erőre – de alapvetően ők is a palesztin nacionalizmus keretein belül ténykednek, az izraeli megszállás ellen harcolnak, ambíciójuk és ideológiájuk nemigen terjed túl a palesztin kérdésen.

Ezzel szemben a Fatah el-Iszlám és más hasonló csoportok – például a kilencvenes években feltűnt Dzsund al-Sam vagy az Usbat al-Ansar –, noha tagságuk és vezetőik palesztinok, túlléptek Palesztina felszabadításának provinciálisnak ítélt kérdésén, és Oszama bin Laden apokaliptikus ideológiáját követik, ami globális. Ebben pedig az Izrael elleni harc csak egy front – és még csak nem is a legfontosabb – az iszlám elpusztítására törekvő hitetlenek, a „keresztesek”, Amerika, a Nyugat elleni küzdelemben. És amelynek végső célja egy puritán elveket követő kalifátus létrehozása mindenütt, ahol muszlimok élnek. Ezeknek a szervezeteknek egyes tagjai Afganisztánban, Boszniában, Csecsenföldön és Irakban is harcoltak. Hozzájuk képest a Hamasz egészen mérsékeltnek tűnik.

A Fatah el-Iszlámot összefüggésbe hozták egy sor pokolgépes támadással, amelyek az elmúlt hónapokban rendszeressé váltak Bejrútban, elsősorban a keresztény negyedekben. A spanyol és francia hírszerzés szerint ők vagy testvérszervezeteik a felelősek a Dél-Libanont felügyelő ENSZ-csapatok június végi és július közepi megtámadásáért is. Az első akcióról, amelyben hat kéksisakos is meghalt, nemrég elismerően nyilatkozott Ajman al-Zawahiri, az al-Kaida második embere, aki a Unifil-csapatokat nemes egyszerűséggel „keresztes megszállóknak” nevezte.

Még a Hamasz is aggódik
A Szaida melletti Ajn el-Hilve menekülttáborban, ami a legnagyobb az összes közül Libanonban, már a kilencvenes évek elején összecsapások voltak a palesztin nacionalizmust elutasító vallási szélsőségesek és a mainstream palesztin szervezetek között. A dzsihádisták még a Hezbollahhal, a libanoni síita szervezettel is szembefordultak, holott az látványos sikereket ért Izraellel, az „eredeti” ellenséggel szemben. De az iszlám szunnita ágát követő, az al-Kaidával szimpatizáló szélsőségesek szemében a síiták eretnekek, és legalább annyira gyűlölik őket, mint a zsidó államot vagy Amerikát. A szervezetek annyira radikálisak és támogatóik száma olyan gyorsan nő az egyes menekülttáborokban, hogy még a Hamasz is aggódik miattuk.

A vallási-politikai radikalizmus új szintjét képviselő csoportok térnyerése részben az iraki háborúnak tudható be, ami katalizátorként hat az egész térségben a szélsőségesekre, illetve a szélsőséges és erőszakos ideológiákra kicsit is nyitott, más utat nem látók számára. A palesztin menekülttáborok – Libanonban és másutt – ideális terepet jelentenek számukra, egyrészt a szociális kilátástalanság miatt, másrészt mert a mainstream palesztin nacionalizmus és a Fatah hitelvesztése és meggyengülése az elmúlt években komoly űrt hagyott maga után.

Az al-Kaida ideológiáját követő csoportok számára Libanon azért is ideális környezet, mert mintegy tizenöt év viszonylagos nyugalom után az ország ismét a polgárháború szélére sodródott. Év eleje óta nincsen normális kormányzás, a szunniták és keresztények dominálta kormány farkasszemet néz a főként síita ellenzékkel. A kisebb konfliktusok rendszeressé váltak a felekezetek között, és elszaporodtak a robbantások. A menekülttáborok radikalizmusa ráadásul egyre inkább jellemzi az egész libanoni szunnita muzulmán közösséget, ami az ország lakosságának kb. harmadát teszi ki.

A dzsihádista szervezetek térnyerése már csak azért is aggasztó, mert több mint tízezer európai békefenntartó (köztük néhány magyar is) szolgál Dél-Libanonban, hogy stabilizálja a Libanon és Izrael között határsávot. Ők – mint a június végi és július közepi támadásokban be is bizonyosodott – kézenfekvő célpontot nyújtanak a szélsőségeseknek. Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője a múlt héten figyelmeztetett, hogy a libanoni menekülttáborok extrémizmusa átterjedhet a gázai és ciszjordániai palesztin területekre is.

* Ld. könyvét: Everyday Jihad, Harvard University Press, 2007

Unfazed Unifil stands strong

Nowlebanon.com, 1 July 2007

It is difficult to avoid the feeling that the United Nations Interim Force (Unifil), the 13,000-strong force that patrols South Lebanon together with the Lebanese Army, is not particularly shaken by last Sunday’s car bomb attack that killed six soldiers of its Spanish contingent and seriously wounded two more near the town of Khiam, not far from the Israeli border.

Unifil Force Commander Major-General Claudio Graziano said on Thursday that his forces would try to increase cooperation with local parties to help avoid further attacks. Graziano and the commander of the Spanish battalion met local mayors and mukhtars in the southern town of Marjayoun to sound them out on anything they might see as problematic in their relationship with Unifil.

“I need you to increase the trust of the population and support us because that is the only way we can avoid further incidents,” he told them. But the meeting seemed to yield little more than the occasional complaint that the peacekeepers’ armored personnel carriers sometimes drive too fast on village streets.

Graziano denied a story in the Lebanese daily an-Nahar that Unifil intelligence officers this week met officials from Hizbullah, the Shiite militant organization that has its main power base in South Lebanon, to ensure protection for their troops. He admitted that he couldn’t discount the possibility that more attacks would occur in the future. “That is why we need a lot of eyes open,” he said.

Security was tightened in the area after the bomb attack on Sunday. There are more checkpoints on the roads, people from outside the area need permission from the Lebanese Army command to enter, and cement blocks and barbed wires have been installed around Unifil’s Naqura headquarters. Jamming equipment, used by Nato in Afghanistan, will also be installed soon to protect against remotely detonated bombs.

But the UN force hasn’t retreated to its bases. It is true that Spanish peacekeeping troops now exercise more caution when on patrol, don full battle gear for all movements outside their camp near Marjayoun and severely restrict their non-patrol activities, like going out for dinner in nearby towns. But patrols are going on with the same frequency – some 200 were conducted on Wednesday, battalion spokesman Lt Francesco Estalrrich told nowlebanon.com.

Officers and soldiers in the Spanish camp didn’t seem particularly worried or even moved by the attack that Major-General Graziano described as ‘probably the worst in Unifil history.’ “We are not going to be deterred, we are not going to withdraw and we are going to finish our mission,” he said.

Timor Goksel, a Beirut-based security analyst and former Unifil spokesman said that he thought there was no real protection against these kind of attacks. “The only real guarantee is if they don’t move but then they can’t fulfill their mission. You can try and get more intelligence by increasing coordination with local parties like Hizbullah or the Lebanese Army – but the truth is that if they really want to get you, they will,” he told nowlebanon.com.

Goksel added that he thought the bombing could have happened without the knowledge of Hizbullah. He said that the Shiite organization was not in full control of the area which is dotted with Christian and Druze villages. Hizbullah has much less presence in these villages, he said, plus here there were more people from outside the area coming and going than in other parts of the South.

Unifil officials say that they had been expecting some kind of incident for some time and had even kept an eye open for suspicious cars that might be used as bombs against their patrols. “We had known that some people are against [the implementation of UN Security Council Resolution] 1701 and we had even had warnings. We can try to minimize it but there is no such thing as zero risk,” Graziano said. Resolution 1701, which ended last year’s war between Israel and Hizbullah, called for the withdrawal of all hostile forces from the area between the Litani river and the Israeli-Lebanese border.

Graziano would not be drawn on larger questions regarding the mandate of his troops which expires in August and which doesn’t allow Unifil to aggressively crack down on or actively disarm organizations like Hizbullah. He said they knew there were weapons caches in the area and had even found some arms but added that the disarmament of Hizbullah was “in the end a political process and a long-term one.” He also said that if Hizbullah was regrouping north of the Litani river, as suggested recently by some analysts, that was not his responsibility as Unifil was only responsible for the area south of the river.

Graziano stressed they still didn’t know who perpetrated the attack against their troops and he would not speculate until the investigation was over. Hizbullah itself immediately condemned the bombing and said it had launched its own investigation.

The people of Marjayoun, itself a village with a big Christian majority, seemed more shaken by the incident. Mayor Sami Abla told nowlebanon.com that he was afraid more attacks are going to happen because of what he described as the proliferation in Lebanon of Sunni extremist organizations like Fatah el-Islam. “Nobody goes out, there is no work, and nobody is spending any money,” said resident Nouhart Mahdi. “People are afraid.”