One year after the war, Lebanon is on the edge

One year after the devastating war between Israel and Hezbollah, the Shiite militant organisation, Lebanon remains tense and fragile, locked in various conflicts with its neighbours and dangerously divided against itself, prompting fears of yet another war in a country that has seen little peace for the last 30 years.

The pro-Western government in Beirut is locked in an existential struggle with the Hezbollah-led opposition, backed by Syria and Iran. The UN patrolled South remains unstable, and the Army has been fighting a Sunni extremist organisation in the north of the country in what is Lebanon’s worst internal violence since the end of the civil war in 1990. Beirut has also seen a string of assassinations and bomb attacks since January.

Fouad Siniora’s US- and EU-backed government, composed of Sunni, Christian, and Druze factions, has been paralyzed since last year. In December the opposition, mainly an alliance of Hezbollah and a Christian party, started a series of protests in downtown Beirut, demanding veto power over government decisions. They have also withdrawn their ministers from the cabinet, calling it illegitimate and accusing it of collaborating with Israel and the Unites States. The government has been practically shut down ever since, as has the normally lively city of Beirut.

The stand-off has so far been more or less peaceful although nearly a dozen people were killed in January in Beirut street clashes between Sunni and Shiite gunmen. The opposition has threatened to form a separate government if no compromise candidate is found to succeed pro-Syrian President Emile Lahoud when he leaves office in November. According to the constitution, the president must be a Maronite Christian, but the community is divided between pro-government and pro-opposition factions.

The South of the country, where Hezbollah militants fought Israel to a draw last summer, remains tense. A car bomb in June killed six peacekeepers from the United Nations Interim Force in Lebanon (Unifil), a beefed-up international force that has been helping the Lebanese Army re-establish its presence in the area formerly controlled by the Shiite militants. Two more attacks have occurred since, with no casualties, and it remains unclear who perpetrated them. Spanish intelligence has blamed the attacks on Sunni extremists possibly backed by Syria.

Hezbollah itself seems largely at ease with the presence of foreign and Lebanese government troops in its heartland. According to Timor Goksel, a Beirut based security analyst, the Shiite militants have no interest in provoking a confrontation with Unifil. Goksel warned, however, that peacekeeping could become a nightmare if local parties – Hezbollah or anybody else – decided to mount a serious challenge to Unifil’s presence. “You can try and get more intelligence, you can increase the co-operation with the locals – but the truth is that if they really want to get you, they will,” he says.

But it is in the north of the country where the situation is the most dangerous. Fatah el-Islam, a Sunni extremist organisation with ideological and possibly operational links to al-Qaeda, has been fighting the Lebanese Army for three months in the Palestinian refugee camp of Nahr el-Bared. The clashes have spread to nearby Tripoli, killed more than three hundred people, and damaged power stations when the militants fired Katyusha rockets at the surrounding villages.

It remains unclear who is behind Fatah el-Islam and what their agenda is. Pro-government politicians point the finger at Syria which they say has been trying to destabilise the country since its eviction from Lebanon in 2005. The accusations have gained credibility when in late July fighters of a Syria-allied Palestinian group, the PFLP-GC, were discovered fighting with Fatah el-Islam inside the refugee camp. Syria denies the claims.

According to Bernard Rougier, a scholar of Islamic extremism at Sciences Politique institute in Paris who has spent years in the refugee camps, the Lebanese government has a serious Islamist problem on its hands. “The Palestinian refugee camps of Lebanon are where the last two generations of Islamism meet: the people who fought in Afghanistan in the 1990s and the present generation that pursues global jihad.”

“Their organisations, like Fatah el-Islam or Usbat al-Ansar [in the southern refugee camp of Ain el-Hilweh] are ideologically akin to Al-Qaeda: anti-Western, anti-Christian, anti-modernity. Some of them have also had backing from people linked to al-Qaeda, like the Yemeni Ibn al-Shahid who tried to blow up a McDonald’s in Beirut in 2003,” says Rougier whose book on the subject, Everyday Jihad, has just been published.

Most worrying of all, perhaps, is that Hezbollah is rearming, possibly preparing for a new war with Israel. The Israeli and American governments claim that there has been a steady supply of weapons coming into the UN zone from Syria. Unifil disagrees and it is true that there is little sign of war preparations in the South. However, just north of the Litani river, outside the security zone, in the predominantly Shiite Beqa’a valley, several sites have been spotted where Hezbollah has moved huge construction machinery and declared the area a closed military zone. Hezbollah’s leaders also regularly boast that they have replenished their rocket arsenal and can reach any part of Israel in a new conflict.

Ultimately, the conflict among the various Lebanese factions, the stand-off with regional power broker Syria, and the possibility of a new war with Israel is also tied into the wider regional situation. Analysts say that worsening relations between the West and Iran over Tehran’s alleged nuclear-weapons program could destabilise the situation even more as Iran might decide to stir up trouble via its proxies like Hezbollah. Relaxation of tensions, on the other hand, would probably make it easier for local parties to avoid a major clash.

"Ez itt Hezbollah-ország" - Libanon új háborútól fél

Hírszerző, 2007. augusztus 13.

Egy éve ért véget a háború Libanonban Izrael és a síita szervezet, a Hezbollah között. Az ENSZ-ellenőrzés alá vont határzóna azóta viszonylag stabil. De valakinek bögyében vannak a kéksisakosok, és nyílt titok, hogy a Hezbollah aktívan készül az újabb fordulóra.

Bint Zsbejl, Dél-Libanon, néhány kilométernyire az izraeli határtól

Mohammed, egy harmincéves forma férfi megtörölte izzadó homlokát és lemászott a ház oldalára tapadó állványzatról. Még két fiatal férfi meg egy gyerek szöszmötölt az építkezésen, de amúgy semmi nem mozdult a romok között, csak egy-egy unatkozó szír munkás, néhány macska, meg a levegő remegett a sárga kövek felett a durva hőségtől. „Lassan megy a helyreállítás. A kormány nem fizet, az Öböl-arabok nem fizetnek, a Hezbollah pedig csak a bútorokat fizette ki” – mondja Mohammed, széles mozdulattal mutatva a csaknem totális pusztulást.

Bint Zsbejl síita többségű település a gyönyörű dél-libanoni dombok között, nem messze az izraeli határtól. A 2006-os háború legsúlyosabb összecsapásai zajlottak itt az izraeli hadsereg és a libanoni síita szervezet, a Hezbollah gerillái között. Az izraeliek soha nem tudták teljesen elfoglalni a várost, amit át- meg átszőnek a Hezbollah titkos alagútjai, bunkerjei, és amit a gerillák nem haboztak házról házra védeni, nem sokat törődve a polgári lakossággal. Az izraeliek cserébe teljesen szétbombáztak mindent – a település egy évvel a háború után is egy nagy romhalmaz. Mivel a Szíriával és Iránnal szövetséges Hezbollah és a Nyugat-barát bejrúti kormány között háromnegyed éve tartó kötélhúzásnak köszönhetően a ország szinte teljesen lebénult, a helyreállítás sehol nem haladt túl sokat.

„Elég sokan haragszanak itt a kormányra, amiért nem tesz értük semmit” – mondja Mohammed, amikor azt firtatom, ki tehet róla, hogy még mindig minden össze van dőlve. „Meg úgy volt, hogy Katar majd segít, de onnan sem jött túl sok pénz. De a Hezbollahra nem haragszik itt senki. Ők legalább az elején fizettek. Meg belátjuk, hogy most problémáik vannak a kormánnyal, és ez is megnehezíti a helyreállítást. De vádolni nem vádolja őket senki. A háborúért sem, azért sem, mert [2006 júliusában] elrabolták azokat az izraeli katonákat [ami a háború kitöréséhez vezetett – a szerk.] – az izraeliek meg az amerikaiak előbb-utóbb úgyis megtámadtak volna minket.” Mohammed véleménye kevés kivételtől eltekintve elég reprezentatív Libanon síita lakosai körében: a szervezet az ország lakosságának csaknem felét kiadó síiták többségének bizalmát és hűségét bírja.

Hezbollah
Bint Zsbejlt elhagyva, az út drámai szépségű dombok közt kanyarog. Kis települések, dohányfarmok fekszenek a dombok oldalában, a házak között minaretek és templomtornyok nyújtózkodnak. Az utakon ellenőrzőpontok állnak, a térségbe a tavalyi háború után bevonult libanoni hadsereg ellenőrzőpontjai. Az utakon a helyi ENSZ-erő, az Unifil fehérre festett harci járművei járőröznek. Többségében európaiak: spanyolok, franciák, olaszok. Mind a hadseregnek, mind az Unifilnek a fő feladata, hogy megakadályozza: a Hezbollah újra megvesse a lábát a határzónában, újraépítse bunkereit, bázisait, rakétakilövő-állásait. Az izraeliek és az amerikaiak folyton panaszkodnak, hogy ezt a feladatot nem látják el rendesen, és az ellenőrzés valóban felületesnek tűnik. A járművek jelentős részét egyszerűen csak átintik a csekkpointokon.

(Az ENSZ Biztonsági Tanácsa augusztus 4-i közleményében aggodalmát fejezte ki a szír-libanoni határon át folyó fegyvercsempészet miatt, valamint hogy a Hezbollah és más libanoni milíciák intenzíven fegyverkeznek. Azt ugyanakkor nem tudni pontosan, hogy érkeznek-e fegyverek az ENSZ-övezetbe is, és ha igen, mennyi.)

Mindazonáltal a masszív katonai jelenlét valamekkora elrettentésül szolgál: építkezésnek, nagyarányú fegyverkezésnek nincsen jele, az Unifil semmi ilyesmiről nem tud beszámolni, pedig járőreiket tényleg mindenütt látni. A környéket teljesen ellepik a libanoni katonák és a kéksisakosok. Persze a gerillák nem mentek el: a Hezbollah a helyi falvakból nőtt ki, nem lehet őket csak úgy kiszorítani. „Mindenütt ott vannak, nem csak a síita településeken. A keresztény és a drúz falvakban is, mindenütt. Ez itt Hezbollah-ország” – mondja Szami Abla, a keresztény Marzsajún egyik muktárja (polgármestere). De nyíltan nem ténykedhetnek, ahhoz ez a terület túl kicsi.

Al-Kaida
Marzsajúnon túl hosszú, frissen aszfaltozott bekötőút vezet a dombok között a spanyol Unifil-bázis bejáratáig. A masszív betonakadályok védte ellenőrzőpontok mögött állig felfegyverzett őrök állnak a negyvenfokos hőségben, a forró, száraz szélben néhány spanyol és ENSZ-lobogó lengedez. Az őrkalitka üvegablakában egy A4-es papírlap, rajta kb. kéttucat gépkocsi-rendszám van felsorolva, a hozzátartozó jármű típusával és szériájával együtt. „Gyanús járművek, amelyeket esetleg pokolgépnek akarnak használni” – áll a lap tetején.

Az ENSZ-nek és a libanoni hadseregnek eddig nem gyűlt meg a baja a Hezbollahhal. Annál inkább fő a fejük valami miatt, ami még a legendásan fegyelmezett és sikeres síita szervezettnél is fenyegetőbb lehet. Az elmúlt bő egy hónapban ismeretlenek három támadást is intéztek az Unifil ellen, az első autóbomba három spanyol és három kolumbiai katonával végzett. A spanyol hírszerzés szerint az akciót szunnita szélsőséges szervezetek követték el, akik feltehetőleg kapcsolatban állnak a Libanon destabilizálásán ügyködő szír hírszerzéssel és talán az al-Kaidával is. Az Unifil elleni akciót méltatta Ajman al-Zawahiri, Oszama bin Laden „helyettese” is, „keresztes megszállóknak” titulálva az ENSZ-csapatokat.

Az biztos, hogy jelöltekben nincs hiány: az al-Kaida által inspirált vallási-politikai extrémizmus virágzik Libanon szunnita többségű városainak nyomornegyedeiben és a városok mellett elterülő masszív palesztin menekülttáborokban. A Tripoli melletti Nahr al-Báredben a libanoni hadsereg három hónapja harcol a Fatah el-Iszlám nevű szélsőséges szervezettel, a harcok többször átterjedtek a városra is, több mint háromszáz ember halálát okozva.

„Sokkal óvatosabbak vagyunk, amióta az első robbantás történt” – mondja Francesco Estalrich hadnagy, a spanyol kontingens szóvivője. „Továbbra is ugyanolyan gyakran járőrözünk, akár naponta kétszázszor is – de azóta teljes harci felszerelésben. A bázist elhagyni nem járőrözési céllal nem lehet, vagy csak speciális esetekben. Eddig sokat szocializálódtunk a helyiekkel, azóta alig” – mondja. Mi több, az Unifil a Hezbollahhoz fordult információért – a síita szervezetnél jobban senki nincs képben, hogy mi történik Dél-Libanonban. Európai hírszerzők többször is találkoztak a Hezbollah helyi illetékeseivel. A támadások pár hete egyébként megszűntek, bár lehet, hogy egyszerűen csak nem sikerült újabb bombát csempészni a határzónába.

Újra Hezbollah
Marzsajuntól nyugatra Nabatijje felé vezet az út, ami a Hezbollah egyik bázisa. Az utakat szegélyező lámpaoszlopokról az izraeliek elleni háború „mártírjai”, síita vezetők, iráni ajatollahok képe tekint le, a Hezbollah-főtitkár Hasszán Naszralla képe mindenütt, a Hezbollah sárga zászlói között. Ezen a környéken kisebb-nagyobb megszakításokkal harminc éve háború van, a hetvenes években megjelent palesztin szervezetek, a különböző síita, keresztény milíciák és Izrael között.

Nabatijjétől északra két vádi – időszakos folyó – kanyarog északnak, ki a határzónából, fel a Libanon- és az Anti-Libanon hegység közt elterülő fennsíkra, a Beka’a-völgybe. A Beka’a is síita környék, a Hezbollah ellenőrzése alatt. Ide már egyáltalán nem ér el az Unifil keze, és ez az a környék, ahol a síita szervezet az elmúlt időszakban állítólag komoly építkezésekbe kezdett, az Izrael elleni következő háborúra készülve. A Hezbollahnak nem áll érdekében konfrontációt provokálni sem a libanoni hadsereggel, sem az Unifillel, ezért feltehetően arra készül, hogy rakétakilövő-állásait (amelyekből több ezer rakéta zúdult az izraeli városokra tavaly nyáron) egyszerűen a határsávon kívül állítja fel újra. „Ha a Hezbollah a Litani folyótól északra szervezi újra az erőit, azzal mi nem tudunk mit kezdeni, mert az ENSZ-mandátum csak a folyó és az izraeli határ közötti területre terjed ki” – mondja Claudio Graziano tábornok, az Unifil olasz vezetője.

Az utam egyelőre nem visz tovább a Nabatijje feletti vádiknál. A Beka’a aljában arab nyelvű feliratok tűnnek fel, figyelmeztetve, hogy a terület zárt katonai övezet, a Hezbollah ellenőrzése alatt. Az Anti-Libanon hegység oldalában, a szír határhoz közel több ilyen tiltott hely is van, ahova egyes sajtójelentések szerint a Hezbollah nagy munkagépeket szállított.

Az nem titok, hogy a síita szervezet készen áll az újabb konfrontációra – maguk is elismerik, hogy feltöltötték rakétaarzenáljukat. A készülődés nem is meglepő. Az izraeli katonai vezetés nyíltan beszél róla, hogy Izraelnek helyre kell állítania a csorbát, amit hírneve a tavalyi döntetlenben szenvedett. A határzóna most viszonylag stabil. De a határtól délre az izraeliek készülnek a visszavágóra, a Beka’a völgyeiben és Bejrút kaotikus síita nyomornegyedeiben pedig a Hezbollah sem tétlen, akár a Nyugat-barát kormánnyal, akár Izraellel kell majd szembenéznie.

Christians "just can't take it any more"

Sat in this small restaurant called Le Chef talking to some random Lebanese guy. He was a Christian up from the mountains, from a town called Bikfaya, the Maronite heartland. Standard complaints about the situation - there is too little work, the salaries are low, the prices are going up, and bad days are on the way. He said he thought the Christians had pretty much lost the game here in Lebanon. „We are not as tough as the other guys, especially the Shiites. If civil war comes again, we’ll be the first to crack. Those guys are disciplined and don’t care about anything. We on the other hand want our comforts, our holidays, our nice houses, all the trappings of a Western lifestyle. That’s why so many of us are leaving the country. Just can’t take it anymore.”

I asked him the standard question whether he wants to get out. He said it was probably too late for him, he was 35 years old and too attached to his family and things.

[Christians used to dominate Lebanon politically, economically, and demographically, partly explaining the country’s liberal atmosphere and Western pretensions. But a combination of developments, including their demographic decline, the rise of the Sunni and Shiite communities, and the presence of armed Palestinian groups led, in 1975, to a civil war that lasted for 16 years. When it ended, military losses, heavy in-fighting, and massive emigration meant that the Christians no longer ruled Lebanon – although they managed to retain a large measure of economic power.]

Lebanese by-elections

Drove up with a photographer and a Lebanese friend to Mount Lebanon for the Metn by-election on Sunday. The mountains are the heartland of Lebanon’s once dominant Christian minority, the land where they have survived more or less unharassed since the 6th century, under Byzantine, Arab, and Turkish rule. It is wildly beautiful up there, dramatic mountains with quite stunning view of the Mediterranean and the arid hills on the other side. It also looks quite rich – nothing like the shocking war damage of east Beirut there but lovely little towns, nice houses and gardens, amazing car park. It is very different from the average bustling and chaotic Arab city or town. It looks and feels more like Southern Europe. Its gentleness and beauty perhaps explains the Christians’ fanatic devotion to Lebanon and to their independence.

The election contest was between two Christian factions: the pro-Western, pro-government candidate, former President Amin Gemayel and the pro-opposition, Hezbollah-allied FPM party led by General Michel Aoun. The seat used to belong to Gemayel’s son, former industry minister Pierre Gemayel who was assassinated earlier this year, probably by Syrian agents. The election, widely seen as a contest for the leadership of the Christians, went well. There were only a few clashes between the rival factions, almost exclusively unarmed. According to reports on Monday, only one or two people were injured, one with a gunshot wound to the leg. There was massive army presence is some areas but the amazing thing is that up on the mountain there was in fact very little. A few soldiers were standing around the voting precincts but that’s it. People behaved surprisingly well, honking and shouting at each other but, importantly, not fighting. I chatted to a few party supporters – mostly young women, surprisingly – but few could explain their particular choice more coherently than „I trust Gemayel/Aoun” or „my family has always supported Gemayel/Aoun.”

An older man stood around waving an Army flag. He said that the standard accusation of the Gemayel’s, that Aoun is going to sell the country to the Syrians, was nonsense. He said Aoun had amply demonstrated his patriotism when he stood up to the Syrian army in East Beirut in 1990. He said the Gemayel family and their ally, Samir Geagea of the Lebanese Forces party, had lost their claim to lead the Christians. „These are the same people who murdered hundreds of Christians in the eighties, how can they claim to represent us,” he thundered in French, then removed his shoes to reveal an old gunshot wound to the leg. (Gemayel’s Phalange Party and Samir Geagea’s Lebanese Forces were the leading Christian militias during the Civil War and fought bloody battles with their co-religionists, including Michel Aoun.)

In the evening we went up to the house of a Lebanese friend whose family and friends had gathered to watch the elections and play cards. They were pro-Gemayel, disliked Aoun, thought he was an idiot and that even if he was not going to sell out to the Syrians, his alliance with Hezbollah was going to be his undoing – he would never be able to control the beast. They thought Aoun was a flip-flopper – fought the Syrians in the 80s and the 90s and now he was allied with Syrian-backed Hezbollah.

I suppose it is somewhat naïve to say that the Metn by-election (which was ultimately won by Aoun’s man) represents a triumph of democracy over violence. But perhaps not entirely. Given the history of extreme violence between the various Christian factions in this country and the atmosphere of hatred between Gemayel and Aoun, it seems quite amazing that there were no more serious clashes. But that is at least partly because people accepted that this contest is decided by voting, not shooting, and happily channelled their aggression into campaigning, flag-waving, shouting, billboard-posting – in other words normal, if perhaps a bit too loud, democratic activity. Still, I wouldn't want to claim that things could be sorted out here by simply holding a general election.