Elnyeli az illúziókat az afgán ingovány

Origo, 2008. május 26.

Afganisztán fordulóponton van. Hamid Karzai nyugatbarát kormányában csalódott a többség. A biztonsági helyzet katasztrofális, de a tálib ellenállás egyelőre nem fejlődött általános kormányellenes felkeléssé. Noha a kormány és a nemzetközi erők kezdenek rájönni, mit rontottak el az új rend hat éve alatt, egyelőre kevés eredményt tudnak felmutatni, miközben az egész építmény recseg-ropog. Riport Afganisztánból.

Dzsalalabád, Nangarhár tartomány, Kelet-Afganisztán

Zardzsan Adilkil eleven, intenzív ember, gyorsan és sokat beszél, tekintetét pedig erősen a beszélgető partnerébe fúrja. A pakisztáni határ pastu törzsek által lakott vidékéről származó, hagyományos afgán ruhába öltözött, szakállas férfi szavai határozottak, átgondoltak. Arról beszél, amiről ő akar, nem pedig arról, amiről kérdezik.

Most két dolog foglalkoztatja legjobban: mit csináltak a múlt héten a környékükön azok az amerikai katonák, akik kirángatták a házukból az embereket és lelőttek legalább hármat, illetve hogy betartja-e a szavát a kabuli kormány és megépíti-e azokat a kutakat, azt a kórházat, megteremti-e azokat a munkalehetőségeket egy éven belül, amikre ígéretet tett a határvidék törzseinek a kábítószer-termelés felhagyásáért cserébe.

Mert ha nem.

Folytatás itt.

Afganisztán vacak hely, de kalandos

Origo, 2008. május 29.

Mindenki kicsit ideges, senki nem tudja ki kivel van, ki a jó, ki a rossz - Afganisztán érthetetlen hely. A veszélyekre a szállodák kertjében éjszaka kirobbanó lövöldözések, az álruhában megtett utak emlékeztetnek. Afganisztán olyan ország, ahol az elmúlt 30 évben minden rossz összejött, úgyhogy jól teszed, ha nem lépsz le az útról.

„Hát én nem tenném” – mondja összehúzott szemmel a kabuli reptér kijáratánál a marcona brit biztonsági ember, akit óvatosan megkérdezek, szerinte jó ötlet-e egyszerűen taxit fogni és azzal bemenni a városba. Nyilván nem sikerült megszervezni, hogy valaki kijöjjön elém, viszont mindenki napokon keresztül azzal paráztatott, hogy Kabulban elrabolják az embert, ha nem vigyázz. Valójában az afgán főváros nem olyan vészes, noha tény, hogy több merénylet, robbantás és lövöldözés is volt az elmúlt időszakban, még az afgán elnököt plusz a norvég külügyminisztert is majdnem elintézték a tálibok. Maguk a hadműveletek viszont kicsit arrébb folynak.

„Próbáld minden nap változtatni az útvonalat, amin közlekedsz, ne menj ki sötétedés után, és ha elhagyjuk a várost, viselj afgán ruhákat. Szóval csak csöndesen és óvatosan és akkor minden rendben lesz” – magyarázza nagyon türelmesen és nyugodtan a fixerem (helyi arc, akivel a külföldi újságírók dolgoznak ismeretlen terepen), miután valahogy mégis bekeveredek a városba. Szuper. A nyugatiak, akikkel találkozom, szinte egyáltalán nem hagyják el a masszív biztonsági intézkedésekkel megerősített helyet, követséget, tábort, ahol dolgoznak. (Tényleg lehet így dolgozni, segíteni az afgánokon?) De a valóságban a helyzet nem olyan rossz, legalábbis a városon belül, még a félelmem is elpárolog pár nap alatt, csak a köhögés marad a mindenhol kavargó portól.

Folytatás itt.

Hagyomány és tudatlanság nyomorítja az afgán nőket

Origo, 2008. május 26.

Az afganisztáni nők helyzete sokat javult, amióta 2001-ben megbukott a tálibok embertelen rezsimje. De többségük élete azóta is siralmas: a katasztrofális gazdasági és biztonsági helyzet a leggyengébbek sorsát nehezíti meg a legjobban, ahogyan a fojtogató törzsi hagyományok is. Riport Afganisztánból.

Vaszimának összességében szerencséje van. Amikor 12 vagy 13 éves volt, és a nővére nem volt otthon, a nővérének a férje bement a szobájába, pisztolyt szorított a halántékához, és megerőszakolta. Aztán, amikor végül férjhez adták, 14 éves korában, a férje a nászéjszakán észrevette, hogy a leány már nem szűz. Ez Afganisztánban azt jelenti, hogy akkor nincsen frigy. Csak a szűzlányok jók.

A felháborodott férfi azonnal rohant az apósához, hogy nem erről volt szó és azonnal elégtételt követel. Hogy az elégtételt biztosra vehesse, a biztonság kedvéért bezárta Vaszimát a házába, és hét hónapig ki sem engedte onnan. Végül az a megállapodás született, hogy Vaszimát hazaengedi az apjához, de cserébe megkapja a húgát, aki még szűz, és így mindenki jól jár.

Folytatás itt.

Magyarok Afganisztánban - Nem a méret a lényeg

Magyar Narancs / Oknyomozo.hu, 2008. június 4.

Mindenki tisztában van azzal, hogy Magyarország aktív és egyre aktívabb szerepet vállal egy brutális konfliktusban a világ másik felén, Afganisztánban? A Narancs utánajárt az új magyar biztonságpolitikának, aminek középpontjában a feltétlen NATO-lojalitás, globális konfliktuskezelés, plusz egy kis káeurópai ügyeskedés áll – és egy háború, amit sokak szerint talán nem is lehet megnyerni.

Szinte mindenki emlékszik rá, hogy hol volt 2001. szeptember 11-én, amikor a két Boeing 777-es becsapódott a Világkereskedelmi Központ két tornyába New Yorkban, röviddel később pedig a Pentagon épületébe Washingtonban. Az ilyen pillanatokat, eseményeket megjegyzi az ember agya, akár bebizonyosodott róluk utóbb, hogy fordulópontot jelentenek a történelemben, akár nem.

Szemerkényi Réka, Orbán Viktor miniszterelnök kül- és biztonságpolitikai főtanácsadója is nagyon jól emlékszik. Éppen Berlinben volt, hivatalos látogatáson a miniszterelnökkel és a külügyminiszterrel, Martonyi Jánossal. „Éppen a nagykövetségen voltunk, amikor jött a hír, hogy megtámadták Amerikát” – emlékszik vissza a Narancsnak. „Akkor még nem tudtuk pontosan, hogy mi történt és hogy kik állnak mögötte. Mi ott félrevonultunk, hogy arról beszéljünk, mit kellene csinálni. Óvatosnak kellett lenni, hiszen még nem tudtunk a részletekről, a háttérről semmi pontosat, volt, aki azt hangsúlyozta, hogy várjuk meg, amíg lesz több információ. Ugyanakkor az is látszott, hogy a támadás egy összehangolt akció volt, nagyon valószínűsíthető politikai céllal, ami egyértelműen egy NATO-tagállamot érintett.”

Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett. És ez az egy dolog az elkövetkező hét évben igen komoly következményekkel járt Magyarország, a magyar biztonságpolitika és honvédelem számára, belevonva az országot két háborúba, Irakban és Afganisztánban, sok-sok ezer kilométerre hazánk határaitól, rendkívül idegen környezetben, gyakran hihetetlenül nehéz körülmények között, és próbára téve nem csak Magyarország elkötelezettségét a biztonságát elsősorban garantáló észak-atlanti szövetség iránt, de magát a szövetséget is.

Folytatás itt.

Dús mákmezők lepik az afgán jövőt

Origo.hu, 2008. június 6.

Afganisztán a világ legnagyobb ópiumtermelője. A kábítószer az ország fő gazdasági tevékenysége és a lázadók egyik legfontosabb jövedelemforrása. A belőle származó jövedelem pedig szinte az egész államot megfertőzte, ráadásul milliók váltak az ópiumból kivont heroin és morfium rabjává. Helyszíni riport.

Nehéz eldönteni, hogy a 19 éves Szamíra pontosan minek is az áldozata: a harminc éve ilyen vagy olyan formában dúló afgán háborúé, ami miatt kicsi gyerekkorában Iránba kellett menekülnie; az ultrakonzervatív társadalmi normáké, amik nem engedik, hogy nyíltan kezeljék; vagy egyszerűen csak az ópiumé, amire ennek a szánalmasan szegény országnak a gazdasága jórészt épül, és amire a menekülttáborokban szokott rá 13 éves korában.

„Kétszer is rászoktam” – mondja az [origo]-nak ártatlan mosollyal egy kabuli drogrehabilitációs központ hálótermében üldögélve, egy csomó más leánytól és nőtől körülvéve, aki ugyanezért vannak itt. „Először Iránban, ahol menekültek voltunk. Akkor leszoktam magamtól, egy év után. Aztán a barátaimnál meg a mostohanővéreimnél laktam, és mivel ők is csinálták, újra rászoktam.”

Az apját leszámítva, aki behozta, Szamíra családja nem is tudja, hogy a leány itt van, az erős társadalmi stigma miatt, amit a kábítószer-fogyasztás jelent, különösen egy nő számára. Kicsit furcsa ez, tekintve, hogy az ópium- és a heroinfogyasztás mennyire elterjedt Afganisztánban. Honnan szerzi a 19 éves lány az anyagot? „Bárhonnan. Akárhol lehet szerezni” – mondja könnyed kacajjal.

Folytatás itt.

The sole Irish pub

I have forgotten to do the single most important thing in Kabul: look up the Irish pub where Linda, a friend of mine in Beirut, used to work. Improbably, she arrived in Lebanon from Kabul where she'd worked at the sole Irish pub in town. Apparently, even in the most Godawful places there is one of those with a Kiwi girl behind the bar. This is so beautiful.

Educated enough

I survived yet another trip to the volatile south-east although perhaps only because I hardly left the UN compound in Gardez (itself just before the point where the unstable tribal areas become really dangerous for foreigners). Exasperating meetings with local tribal leaders, a mollah, the chief of police (who proudly recalled he had gone to military academy in Ukraine), and members of the provincial council, some of them extraordinarily hard to communicate with (a situation not helped by a very bad interpreter). Beautiful countryside, though, and the compound a little peaceful haven in the middle of all this dusty madness. A very friendly and clever American bloke ran the place with all the locals disconcertingly calling me ’sir’.

The following day back in town B., the AFP bureau chief tells me conversationally, with red wine in one hand, that a NATO support convoy was rocketed on the road between Kabul and Gardez the same morning I left the city. One person was killed.

Also, the backlash after the American Koran-shooting incident has reached Afghanistan, producing the first Lithuanian fallen soldier after some demonstrations turned ugly in the north.

Two weeks is not enough for anything. I feel bewildered by the complexity of the place. I’m not even sure I know who the insurgents are. Interestingly, few others seem to with certainty.

And a final gem: an Indian chap asked me at this party after about 50 beers “if I was educated enough to have a pen.” I am and I did.

Security, security

Security is a constant consern. To begin with, half of my ideas for trips to the provinces were vetoed by my fixer because apparently the roads outside Kabul have become too dangerous to travel (except to the still-peaceful north) and he said he couldn't guarantee we'd get there alive. It is not always clear where the threat comes from: Taleban, corrupt police who set up checkpoints to rip off or kidnap people, various non-Taleban anti-government elements or just good, old-fashioned bandits. Even the peaceful provinces are difficult to reach such is the lawlessness on the roads. People have taken to traveling with armed convoys (not always an excellent idea as they are the principal targets of attacks and roadside bombs) or helicopter.

I was going to go down to a small southern town to see a few UN people operating in the area but the whole trip is being delayed after the helicopter transporting one of the guys broke down and he was stuck in a remote village. The UN decided to send in a heavily armed convoy to get him out as the road was too dangerous for him to travel. Then there was an insurgent raid on the road and one foreign development contractor was shot and killed. Now all plans to extricate the guy have been abandoned for the time being. "Everybody is a bit jittery down here," one official told me.

(So what do you do when you get stuck like this, far away from everything, waiting for a helicopter to pick you up? Play solitaire? Has he got cards on him? Or at least a book?)

I'm still going in, though. Apparently the road is quite safe for the first three hours of travel. And then I'll be mostly inside the UN compound, I expect. My fixer is very nervous about letting me out anywhere, really, and I can't but trust him.

Hard-earned whiskeys

Went to an expat bar last night in Kabul. Very amusing little place run by a former British military man who also worked as a cameraman, it's full of old guns and cannons plus a big selection of flags. The patrons are the usual lot, mostly British or American (or Irish or Australian) journos leaning over hard-earned beers and whiskeys. Further reinforcing the not-so-subtly colonial feel of the place is the fact that it doesn't allow Afghans. It is also hidden behind double reinforced steel doors and security men, apparently since the January Serena hotel bombing made everybody just a little bit jittery. Alcohol consumption seemed to be running quite astonishingly high but I suppose it's hardly surprising given the circumstances. I was spared the usual humiliation owing to a lucky case of diarrhoea.

Nangahar

Well, I'm back from a trip to Jalalabad that was quite tiring due to a 4-hour crossing of the Hindu Kush through whatever pass it was under the most eyebrow-raising circumstances. There was also a shooting incident in the hotel where I stayed although it's not clear if anybody was hurt or not (I wasn't).

I now find I have little to say although I did do a few interesting interviews but will try to make up for this in the articles. (God, this blog is dying, isn't it?) Suffice to say now that Nangahar province is quite beautiful, surprisingly so, in parts almost more orderly Europe than dusty and disorganised Asia, and very green with lots of orchards and gardens. There is also very little of the sort of overcrowded, dusty urban chaos that characterises Kabul (and makes it so hard to bear, let alone like). The road from here leads onto the Khyber Pass and into Pakistan.

Oh, yes, and I'm still ill.

Papa un pour papa trois

Amusing little encounter with some French Marines on the outskirts of Kabul the other day.

"Papa un pour papa trois. Papa un pour papa trois. [Static radio noise] Je repete: Il n'a pas une carte du journalist. Parlez. [Static radio noise] Papa un pour papa trois, parlez. [Static radio noise] Sierra, Zulu, Lima, Alpha, Novembre, K... K... Putain! K... Kilo!! Je repete, kilo!! Octobre. Parlez. [Static radio noise]. Attendez."

Don’t really venture out

Well, I’m in Kabul, Afghanistan. I got in on Saturday but haven’t been able to write as there is little electricity and the internet is very slow. The Ariana flight from Ankara was a nightmare, at one point I really thought we’re going to fall into pieces or crash into some mountaintop. The flight was full of suspicious types, various contractors, a few int’l policemen, middle-class Afghans, and a large number of deportees from Turkey.

Kabul is essentially a dump although there is an awful lot of construction going on. The place feels very lively but also quite tense. Strikingly, very few people seem to smile, and there is quite a lot of beggars, too. Everything is very dusty, the air pollution is absurd (I've already got what's called the Kabul cough), and it’s very hot. There is a lot of armed police, but no NATO. On the positive side, the Hindu Kush serves as an elegantly beautiful and dramatic backdrop to this crazy city. And the Afghans are very friendly and welcoming. Another redeeming feature is the astonishing number of canaries - their song would fill the whole city were it not for the constant rambling of power generators.

The security situation is difficult to gauge. The war against the Taleban is waged mostly in the south but there have been a few daring insurgent raids in the capital this year. Such as the bombing of the Hotel Serena where the Norwegian foreign minister was staying at the time, the very recent attempt on President Karzai’s life, and a suicide bombing on the outskirts a few days ago. Apparently, crime rates have gone up and I’ve been warned to vary my routes during the day and not go out after dark as there have been attempts to kidnap Westerners. I’ve also taken to driving around instead of walking everywhere. (I’ve rented a car with a driver - amusingly, it’s a right-hand drive.)

That said, there has not been any large-scale armed clashes here for a long time and the city feels, and probably is, as safe as it gets in Afghanistan. Most internationals seem to play it ultra-safe though – so far I haven’t seen a single one* outside the grounds of the heavily protected EU embassy where there was a Schuman day reception on Saturday (for those who don’t know these things, that’s the official day of the European Union, with flag-raising, speeches, the Ode to Joy, and lots of good South African wine [why not French?]).

So as I was saying the Westerners don’t really seem to venture out from behind their steel-reinforced walls, barbed wires, and armed security detail. Some organisations don’t actually allow people to leave the compound for safety reasons. To me that seems like an overreaction. One wonders what that does to the reconstruction effort, seeing little of the people that we are here to help. The Schuman day reception itself felt distinctly Graham Greene-esque – there we were, in our nice clothes (except, of course, your slightly run-down correspondent), drinking fine wine and chit-chatting about this and that while the country outside is burning. That said, some excellent contacts were acquired there which might help this little investigation to proceed.

I’ve done loads of interviews already so more soon about women’s rights, drugs (I know...), politics, and hopefully an exciting trip to a few of those scary provinces.

* Except for two very determined-looking backpackers who were doing the Iran-China run. One of them was a tough little chap from Australia (where else?) who had been on the road for 14 years. He claims to have visited pretty much everywhere, including Antarctica – twice.

Peace journalism

I seem to have an uncanny ability for avoiding trouble, in fact greatly reducing strife, wherever I go. My journalist friends still poke fun at me for managing to arrive in Lebanon the day ceasefire was declared in 2006. After leaving Beirut last December things seem to have taken a turn for the worse there, too - news that last night's street battles between government supporterts and the opposition left at least five people dead were greeted by a friend of mine who knows the country intimately with the prompt declaration, "the civil war started yesterday".

Anyway, off to Afghanistan now to end violence in that shattered country once and for all. Watch this space.