Unaccountable ruling class

On Russia and Georgia: surely this is the bottom line (The Economist, 4 September).

But what Russia may come to regret losing most is something Mr Putin longs for: the opportunity to become an accepted European power. He likes to skip over communism's mistakes and dwell on Russia's tsarist grandeur. But what did for both was imperial overstretch, a rotten economy and, like Russia's today, a mostly unaccountable ruling caste that led a proud country to disaster.

Csúcstalálkozó a spájzban

Robert Kagan könyve a világhatalmi turbulenciákról

Magyar Narancs, 2008. szeptember 11.

Érdemes nagyon figyelni rá. Nem csak azért, mert ő napjaink egyik legtöbbet idézett, legeredetibb (és legellentmondásosabb) geopolitikai gondolkodója, akinek a kétezres évek elején megjelent Of Paradise and Power című könyvét Javier Solana, az EU külpolitikai főképviselője kötelező olvasmányul adta ki munkatársainak. De azért is, mert Robert Kagan John McCain tanácsadója.

Elsősorban az új autokratikus nagyhatalmak, Oroszország és Kína, illetve az általuk támasztott potenciális fenyegetés foglalkoztatja Robert Kagant új könyvében, a most megjelent The Return of History and the End of Dreamsben ("A történelem visszatérése és az álmok vége"). Kagan realista, cinikusan szemléli a kilencvenes évek elején uralkodó optimizmust, miszerint itt a történelem vége, az emberi faj politikai fejlődése a liberális demokrácia győzelmével elérte csúcspontját.

Ezen elképzelés szerint, amit legmarkánsabban az amerikai Francis Fukuyama fogalmazott meg a The End of History and The Last Man című könyvében (Free Press, 1992), a Szovjetunió és a kommunizmus bukása nem egyszerűen csak egy ellenséges hatalom bukása volt, de elhozta a liberális demokrácia végső győzelmét, az mostantól a világ egyetlen uralkodó ideája lesz. Ez a diadal megteremti Kant "örök békéjét", a cinikus hatalmi politika végét és egy új kort, amiben a nemzetek csak a gazdaság színterén versenyeznek egymással.

Tizennyolc évvel később már világos, hogy a történelem nem ért véget. A Közel-Keletet, amennyiben egyáltalán megérintette, inkább csak a feje tetejére állította a liberális demokrácia és a globalizálódó gazdaság képviselte új rend és a fanatikus iszlám reakciója; Oroszország egyre autokratikusabbá és harciasabbá válik; a demokráciából szintén nem kérő, de ettől magát egyáltalán nem zavartató Kína lassan az élre tör; Amerika elveszítette megkérdőjelezhetetlen dominanciáját.

"A világ nem alakult át. A nemzetállamok a legtöbb helyen nem gyengültek meg. Nem tűnt el a nacionalizmus, az emberi indulat, a nemzetek közötti verseny, ami a történelmet irányítja. Az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom, de a nagyhatalmi versengés újra megszokottá vált. Oroszország, Kína, Európa, Japán, India, Irán, Amerika és mások küzdenek a hatalomért. A státuszért és a befolyásért dúló harc újra a nemzetközi rend fő jellemzőjévé vált, és visszatért a régi szembenállás a liberalizmus és az autokrácia erői közt is" - írja.

A szép és békés pillanat - kb. egy évtized - Kagan szerint azért múlt el, mert nem a megállíthatatlan haladás, a liberális demokrácia és a szabad kereskedelem elkerülhetetlen sikere szülte. Csak egy pillanatnyi szünet a nagyhatalmi küzdelemben, amit a Szovjetunió összeomlása, Kína befelé fordulása és Európa posztmodern, hatalmi politikát elutasító hangulata okozott.

A könyv szerint "amit láttunk, nem [az emberi természet] átalakulása volt, csak egy szünet a nemzetek és népek örök versengésében". Mára "egy új világrend helyett a nagyhatalmak eltérő ambíciói és érdekei újra olyan szövetségeket és ellenszövetségeket, érdekkapcsolatokat és óvatos egyensúlyozgatásokat szültek, amelyeket egy XIX. századi diplomata azonnal felismerne." A kiújult verseny növeli a konfliktusok lehetőségét, az új hatalmak nagyobb szerepet és befolyást követelnek maguknak.

A nagyhatalmi versengés újraéledésének fő oka a kilencvenes években meggyengült Oroszország magára találása, illetve Kína és India tempós gazdasági és katonai felemelkedése. Az új Oroszország autokrácia: a kísérletnek a liberális demokráciával vége, az államot és a gazdaság nagy részét volt KGB-sek, Putyin és emberei ellenőrzik, a döntéseket egyedül ők hozzák, eltávolítani őket a hatalomból reménytelen. Az új rezsim a magas olaj- és földgázáraknak köszönhetően ismét magabiztos a világpolitika porondján, egyre agresszívabb külpolitikát folytat volt szomszédai és Európa felé, tekergeti az olaj- és földgázcsapokat, fitogtatja katonai erejét.

Kína még drámaibb cáfolata Fukuyama álmának: a kommunista diktatúra, noha a kommunizmushoz már vajmi kevés köze, köszöni, jól van. Sikeresen alakította át a kőkorszaki kínai gazdaságot a 21. század globális, turbókapitalista modelljére anélkül, hogy jottányit is engedett volna a politikai kontrollból. Anélkül, hogy saját magát is ki akarná reformálni a hatalomból, elhozván a kapitalizmussal a demokráciát.

Kína gazdasági felemelkedése Kagan szerint előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül politikai összeütközéshez fog vezetni főleg az Egyesült Államokkal, Japánnal és Indiával, de könnyen lehet, hogy Oroszországgal is. A büszke és erős Kína megpróbálja majd ellenőrzése alá vonni, amiről úgy gondolja, jár neki (pl. Tajvant), és növelni befolyását abban a térségben, amiről azt gondolja, természetes érdekövezete (Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán nyugati térsége).

Ennek az új nagyhatalmi versengésnek lesz egy ideológiai komponense is: egy természetes szembenállás a demokráciák és az autokráciák, az általuk képviselt ideológiák között. „A kommunizmus megbukott, de a demokráciának vannak még hatalmas kihívói… Az autokrácia visszatérőben van” – írja Kagan.

Kagannak nincsenek illúziói az Egyesült Államok felől sem. (Az amerikai külpolitika történetéről pár éve megjelent könyvének jellemző módon az a címe, hogy Dangerous Nation, "Veszélyes ország"). Amerika, mint minden nagyhatalom, hajlamos önzően beavatkozni mások dolgába, megbuktatni rezsimeket, lerohanni országokat. Mivel emberek irányítják, követ el hibákat, s az egész épület beleremeg, ha véletlenül lever valamit.

De Kagan szerint tévednek, akik a felemelkedő ázsiai autokráciák korában a demokratikus Egyesült Államokat tartják a fő problémának. "Egy olyan világban, amely egy egyre tökéletesebb liberális rend irányába fejlődik, egy régi vágású, globális küldetéstudattal rendelkező szuperhatalom valóban a haladás akadályának tűnhetne. De egy olyan világban, amely egy új, zűrzavaros kor küszöbén áll, nem lehet, hogy egy demokratikus szuperhatalom, még ha tökéletlen is, fontos, sőt talán nélkülözhetetlen szerepet játszhat?"

"A jelenlegi, [Amerika által dominált] világrendnek nyilvánvalóak a gyengeségei. De mi a reális alternatíva? [...] A kérdés az, hogy egy kevésbé domináns Amerika mellett valószínűbbek vagy valószínűtlenebbek lennének a konfliktusok. Az Egyesült Államok gyakran önzően és korlátoltan viselkedik. [...] De egyáltalán nem biztos, hogy egy több központú világrendben Oroszország, Kína, India, Japán vagy akár Európa bölcsebben vagy erényesebben járna el."

Kagan szerint egyértelmű, hogy a világ legtöbb részén az Egyesült Államok ma jótékony hatalom. Európában, a Távol-Keleten segített és segít megtartani a békét, és a világtengerek felügyeletével működésben tartani a globális gazdaságot. Túl optimistának tartja azt is, hogy Amerika kivonulása a Közel-Keletről jobbá tenné ott a dolgokat, hiszen az általa hagyott hatalmi űrt egyszerűen csak betöltenék az oroszok, a kínaiak vagy az irániak. "A világ legfontosabb térségeiben az Egyesült Államok továbbra is az építmény alappillére. Vegyük ki az alappillért, és az egész épület összedől."

Össze kell fogni

Kagan úgy véli, a demokráciáknak össze kell fogniuk, hogy válaszoljanak az új, antidemokratikus, saját népük elnyomását vállaló, ezt legitim és jó társadalmi, gazdasági és politikai modellként beállító nagyhatalmak, elsősorban Oroszország és Kína kihívására. Új intézményeket kell létrehozniuk, mint például a Demokráciák Ligája, amelyek legitimációt adhatnak a nemzetközi fellépésnek az ENSZ Biztonsági Tanácsa helyett. Az ugyanis Kína és Oroszország tagsága miatt ma ugyanolyan haszontalan szerinte, mint hidegháborús megosztottsága idején volt.

A demokratikus országoknak mindent el kell követniük továbbá, hogy a demokrácia lángját életben tartsák, támogassák a demokratákat mindenütt. Egy állam viselkedése a nemzetközi porondon nem kis részben attól is függ, hogy milyen kormányzati rendszert választ: demokratikust vagy autokratát. Kagan úgy véli, hogy a demokratikus országok, noha rövid távú hatalmi érdekeik őket is gyakran ragadtatják önző és buta lépésekre, mégis nagyobb eséllyel vennének részt egy liberális és demokratikus világrend építésében, mint a diktatúrák.

"A második világháború után, amikor szintén egy új nemzetközi rend létrejötte volt a tét, Hans Morgenthau [a nemzetközi kapcsolatok tudományának nagy alakja - a szerk.] arra figyelmeztetett, hogy senki ne képzelje, hogy a hatalmi politika korszaka lezárult. [...] Ma az Egyesült Államok és a többi demokratikus ország felelőssége [...], hogy megakadályozzák egy olyan világ kialakulását, amely két világháborút eredményezett. A nemzetközi rend jövője azok kezében van, akiknek megadatott a hatalom és az elszántság a formálásához. A kérdés csak az, hogy a világ demokráciái vállalják-e ezt a kihívást" - zárja könyvét Kagan.

Robert Kagan: The Return of History and the End of Dreams, Atlantic Books, 2008, 116 oldal

Fenn az ernyő, nincsen kas

Magyar Narancs, szeptember 18.

Peking-Sanghaj

A méretek egyszerűen észbontóak, ahogyan az ember kipillant a 420 méter magas Dzsinmaó-torony tetejéről. A sanghaji pénzügyi negyed, a Pudong tizenöt évvel ezelőtt még nem létezett, ma pedig majdnem akkora, mint Chicago. Itt van a világ legmagasabb épülete, és a horizontig nyúlnak a felhőkarcolók és az irtózatos lakónegyedek. Sanghajban húszmillió ember lakik és a világ második legnagyobb kikötője. Kína elképesztő energiával menetel előre. A növekedés olyan tempóban zajlik itt, hogy az észbontó termelési statisztikák már régen nem tudják érzékeltetni, a számok képtelenek átadni a drámát. Talán ez: a kínai gazdaság 1978 óta minden nyolc évben megduplázódott, mintegy 400 millió embert emelve ki a nyomorból, és hétszeresére növelve az átlagjövedelmet. Kína ma egy nap alatt többet exportál, mint egész 1978-ban. Az emberi fejlődés egyik legnagyobb sztorija ez.

Kína rettenetesen akarja a fejlődést. Nem csak a gombamód szaporodó tornyokról, gyárakról és mágnesvasutakról van szó. A gombamód szaporodó kutatókról és kutatóintézetekről, az egyetemekről, a külföldre küldött diákokról, az agresszív nyitásról a világ felé. Az utcán jóízűen köpködő kínait látván magát elszégyellő (kínai) idegenvezetőről (keményen próbálják erről lenevelni az embereket), a feliratokról, amelyek arra biztatják a lakosságot, hogy „legyen civilizált” és álljon sorba. Nem csak a hihetetlen menetelésről az olimpián, ami Kína felemelkedésének példájává vált. Hanem arról, hogy Kína nem fél. A globalizációt föltaláló és abból elsősorban profitáló nyugati elit jelentős része ma egymással versenyezve próbálja a szabadkereskedelemre és a nyitott piacokra kenni országa problémáit. A kínai Dzsinmaó-torony legtetején egy táblán ez áll: „Ezt a tornyot azért építettük, hogy üdvözöljük a 21-ik századot, és résztvehessünk a gazdasági globalizációban.” Itt valami egészen elképesztő dolog folyik.

Megelőzheti Kína valaha a Nyugatot? Biztosan. De látnunk kell, hogy irtóztató méretei ellenére Kína a fejlődésnek egyelőre premodern szintjén áll. Társadalma ráadásul szinte reménytelenül két részre szakadt. Minden modern, angolul tudó, kétszáz dolláros hotelben megszálló, a hatóságok korrupciójára panaszkodó kínai üzletemberre jut több ezer olyan lány, mint Csi Ping-ping, aki egy pekingi bevásárlóközpontban dolgozik 12 órát heti hét nap, évi egyszeri szabadsággal, negyedmagával lakik egy szobában, mindezt havi 40 euróért, aminek egy részét hazaküldi vidéki szüleinek, mert ők még sokkal rosszabbul élnek. Sanghaj futurisztikus városától alig két óra repülőútra van a hétmilliós Sian, ami úgy néz ki, mint valami rossz nyolcvanas évekbeli science-fiction film nyitó képsorai ("Los Angeles, 2048"), a sűrű, szürke, nehéz, áthatolhatatlan szmogból úgy-ahogy kibontakozó toronyházaival, amelyeknek háromszáz lépésről csak a körvonalait látni. A napi egycsillió legyártott olcsó tornacipő nem egy innovatív, modern gazdaságot mutat, hanem egyszerű favágást, noha embertelen méretekben (és jó profitrátákkal). Még Sanghajban is elfogja az embert egyfajta ürességérzet: lehet valóban modern és nyitott egy olyan kereskedőváros, ahol senki egy szót nem beszél angolul?

A nagy civilizációk ereje nem méretükből származik (hogyan igázta le a Tadzs Mahalt megépítő Indiát a távoli és kicsi Anglia?), hanem találékonyságukból. Abból, hogy ötletességük révén jobb gépeket (jobb fegyvereket!) tudnak készíteni és hatékonyabban meg tudják szervezni társadalmukat. Ahogy a régi angol katonaversike mondja, „Whatever happens, we have got / The Maxim gun and they have not.” A kínai csoda mögött egyelőre az ötszázmillió olcsó dolgozó áll, akik gyorsabban gyártják a gémkapcsokat, mint bárki. Peking és Sanghaj fantasztikusan néz ki, a reptér gigantikus és ultramenő harmadik termináljától kezdve az olimpiai létesítményeken keresztül a modern irodaházakig. De az összeset nyugati építész tervezte. A kínai légitársaság fedélzeti magazinja óriási elánnal reklámoz egy új kínai kocsit, sokkal olcsóbb, mint bármi, amit Európában vehet az ember. De szégyentelenül össze van lopkodva az egész dizájn, még a logója is pont úgy néz ki, mint a BMW-é. A neve: BYI.

Nem világos, hogy Kína érti-e, a nagysághoz több kell, mint olcsó munkaerő. Hogy az ország irtózatos kollektivista trappolása, aminek maga a pekingi olimpia volt a leglátványosabb példája, az utcákon katonai formációkban menetelő szervezőkkel, csak egy pontig elég. Hogy kreativitás nélkül nincsen modern, 21-ik századi gazdaság és társadalom. Azt pedig pénzzel és robotolással nem lehet megvenni. Hogy ahhoz szabadságra – gondolat- és szólásszabadságra, független, kritikai szellemre – van szükség. Mert egyedül az szabadítja fel az egyén teljes potenciálját.

De működhet ez. Egyrészt azért, mert a fejlődés belső logikája nyitást diktál. A kilencvenes évekig a kínaiak még a saját országukon belül sem utazhattak. De aztán kiderült, hogy ez lefékezi az olcsó munkaerőre épülő városok gazdasági növekedését, és a korlátozásokat feloldották. Persze az emberek gondolkozására rakott béklyókat nehezebb feloldani, már csak azért is, mert a párt esetleg megijed, hogy még túl sokat találnak gondolkodni. De ha ezen múlik, Kína mozdulni fog. Ennek már most vannak jelei: a kínai vállalatok egy része elkezdett túllépni a „sokat, olcsón” üzleti modelljén, és olyan dolgokkal kísérletezik, mint az új környezetbarát technológiák.

Talán azért is működhet, mert a kínai kommunista párt korántsem egy megkövesedett monolit. Míg hatalmi monopóliumát féltékenyen és brutálisan – titkosrendőrökkel és átnevelőtáborokkal – őrzi, nem fél a kísérletezéstől. A pártlap, a People’s Daily augusztus 26-án méltatta, hogy Guijang városa versenyeztet a pártfunkcionáriusi posztok betöltésére, „mert ez a nyitás és a demokrácia felemelkedését mutatja, amit valamennyien üdvözlünk. Előnyei egyértelműek: a választott káderek nem csak vezetőik, de a tömegek felé is elszámoltathatóak. Ennek ellentéte a zárt ajtók mögötti manipuláció és a korrupció.” A falusi önkormányzatok egy részét már ma választják. 2007 végén 2,4 millió választott tisztviselő volt Kína-szerte, és a parasztok 90 százaléka legalább egyszer részt vett választáson. A harmincmilliós Csonking metropoliszban nyílt meghallgatásokkal, közvélemény-kutatásokkal és fókuszcsoportokkal próbálják bevonni az embereket a közügyekbe.

Ez nem igazi demokrácia, mert anélkül, hogy a kiszavazás veszélye fenyegetné a valódi hatalommal bíró vezetőket, a demokrácia nem működik rendesen. De azt sugallja, a kínai vezetés elvben érti, mik azok a struktúrák, amikre a fejlődéshez a 21-ik században szükség van. Hogy egy dinamikus és sokszínű társadalmat csak ideig-óráig lehet parancsra, központilag működtetni. Tévedés, hogy Kína eddigi sikere azt jelenti: ők megvannak demokrácia és jogállam nélkül. A hibrid kínai rezsim igazi tesztje nem akkor jön el, amikor évi tíz százalékkal nő a gazdaság. Hanem majd akkor, amikor beüt az első krach – és mindig beüt. Akkor pedig nem lesz tank, ami megvédhetné őket, mert a diktatúrák gyengesége éppen mozdíthatatlan merevségükben rejlik.

Gondok máshol (is) lehetnek. Az olimpia nem volt szép látvány. A tévéből olyan vérciki nacionalista propaganda ömlött, hogy az ember nem tudta, sírjon vagy nevessen. A játékokat kicsit fenyegető felvonulássá, rettenetes lökdösődéssé változtatta, ahol az összhatás az elismerés helyett enyhe félelem. A kínaiak túl komolyan veszik. Ha beledöglenek is, ők fogják „megnyerni” az olimpiát. A rossz levegőről szóló híradások pedig a nyugati média hazugságai. Ez derült ki a képsorokból és a napilapok keménykedő szalagcímeiből, bár nem tudom, mennyire osztják az emberek a hivatalos őrjöngést. Egy szúrópróbaszerűen meginterjúvolt ismerős, egy belga ügyvédi iroda kínai munkatársa mindenesetre azzal söpörte félre a Tibettel kapcsolatos kérdéseket, hogy „a Nyugatnak nem veszi be a gyomra, hogy Kína fejlődik”. De a nacionalizmus nem egyszerűen csak Nyugat-ellenes kirohanásokat jelent. A kínaiak 1974 óta próbálják kiásni a terrakotta harcosokat a császári mauzóleumból, de még a felénél se tartanak, mert nincs elég régészük – arra pedig nem hajlandóak, hogy külföldieket vonjanak be. Ez az attitűd mindent áthat. Közhely, hogy a kínai rezsim nacionalista hergeléssel próbálja megtölteni a rendszer ideológiailag kiüresedett szívét. De közhely az is, hogy az agresszív, nacionalista és autoriter hatalmak felemelkedéséből mindig baj van. Ha más nem, ez: az összes buta zsarnok csak akkor jön rá, hogy túl nagy erőkkel játszik, amikor azok őt magát is elsöprik. Ebből előbb-utóbb csak baja lesz Kínának.

A kínai vezetés és értelmiség megosztott, milyen irányt vegyen, mint új nagyhatalom: illeszkedjen bele a Nyugat által épített és ma még dominált világrendbe, vagy próbáljon újat építeni, a közepén saját magával. Ez majd kiderül. De a másik felemelkedő autoriter nagyhatalommal a kontraszt egyelőre elég nagy. Amíg Oroszország nekiállt tankokkal eltaposni egy szomszédját, addig Kína az emberi együttműködés egyik legpotensebb szimbólumának, az olimpiának adott otthont. De ne legyenek illúzióink: a zsarnokság természetes szövetségese saját maga. Amíg az egész világ felhördült Grúzia megalázása láttán, Hu Csin-tao, a kínai elnök biztosította orosz kollégáját: nem fogja hagyni, hogy a 2010-es téli olimpiát elvegyék Oroszországtól. Hu pár napra rá Dusanbébe repült, az ázsiai diktátorokat tömörítő Sanghaji Együttműködési Tanács ülésére, hogy megszorítsa Medvegyev kezét. Kína még bármerre fejlődhet, és a történelem a legapróbb dolgokon vesz más irányt. Apró szigeteken, mint Tajvan, aminek biztonságát az amerikai hadiflotta garantálja, és ami szimbóluma a két óriás eljövendő csendes-óceáni vetélkedésének. Nem tudni még, menedzselhető-e Kína felemelkedése konfrontáció nélkül. De az sem, hogy képes-e, hajlandó-e a rezsim logikus végpontjáig, valamifajta korlátozott demokráciával rendelkező jogállamiságig elvinni a modernizációt. Anélkül ugyanis felemelkedése sem lesz örökké fenntartható.

"Aranyba foglalnák a magyarok nevét"

Origo, 2008. szeptember 25.

A Magyar Honvédség instabil, erőszakos, rettenetesen szegény, de afganisztáni viszonylatban még áldott jó körülmények között ténykedik Baglan tartományban. Fő feladatuk a tartomány fejlesztése volna, de pont itt vannak a problémák: az afgán és nemzetközi stratégia zűrzavaros, a helyi elit inkompetens és korrupt, és a magyarok tapasztalatlansága aláássa az erőfeszítéseket. Riport Baglanból.

Afganisztán fokozatos szétcsúszásának legjobb fokmérője, hogy egyre nehezebb közlekedni. Tavasszal, amikor az [origo] munkatársa utoljára itt járt, még csak a fővárosból a déli törzsi területek felé vezető utak voltak járhatatlanok, mert délen intenzív harcok folynak a NATO és a tálibok között.

Ma már életveszélyes elhagyni Kabult szinte bármelyik irányba. Az ellenállók naponta ütnek rajta a konvojokon, katonain, civilen, segélyszállítón, egyre közelebb a fővároshoz. Az utak tele vannak kiégett roncsokkal. Egyedül észak felé lehet még viszonylagos biztonságban utazni, civil járművel, szerényen és csöndesen.

Folytatás itt.

Democracy stuff

Right, this blog is going to have a new feature from now on. I'll be posting various bits and pieces, usually in rather half-baked form, really just things that catch my eye, with some short reflections, about stuff that has to do with how democracy works, why it is good, and why it sometimes (often) fails. This has got to do with a project of mine, an idea for a new book, this time about democracy. So I'll be collecting stuff here as for the last year the project hasn't really been going anywhere and perhaps this is the way to get it going. Most of this stuff will probably be in Hungarian because the book's also going to be in Hungarian. Bye!

Fukuyama was right

Much has been made of lately how „wrong” Francis Fukuyama was when he claimed in the early nineties that the total victory of the West and of the Western idea (in the Cold War) was evident first of all in the total exhaustion of viable alternatives to Western liberalism. Apparently, the rise of Russia and especially China are refutations of his thesis. But lest we forget, Russia’s new-found self-confidence comes not from a credible alternative to how societies should be organised and how the economy should be run, but simply from the high price of oil. And the success of China comes, yes it does, from its adoption of Western ideas of markets and production – if not, for the moment, of politics. History may not be dead but the Western idea is still pretty much the only serious game in town. In fact, history’s continuation – the rise of powers ready to challenge the West – seems assured by its very success.

To cool it

Ebben a blogbejegyzésben Gideon Rachman, a Financial Times külpolitikai esszéírója arról ír, hogy az új kínai középosztály, ahelyett, hogy a demokrácia fő forrásává válna, inkább támogatja a kommunista uralmat, mert úgy látja, hogy a kommunisták nem csak alapvetően üzletbarát politizálást folytatnak, de fenntartják a rendet és - ez a fontos - megóvják privilégiumaikat a szegény kínai parasztság százmillióitól.

Ez egyáltalán nem illegitim aggodalom. Az amerikai és a brit demokrácia alapító atyáit is aggasztotta, nem beszélve az ókori republikánusokról, hogy hogyan védhetnék meg a javas polgárokat a nincstelen tömegektől, ha utóbbiak is politikai jogokhoz jutnak. A kelet-európai populista demokráciák egy szoftosabb példáját jelentik ennek a problémának, amennyiben a kormányzó pártokra nehezedő állandó jóléti-populista nyomás (magasabb nyugdíjak, alacsonyabb tandíjak stb. követelése) folyamatos költségvetési kockázatot jelent és a (rövidtávon fájdalmas) piaci reformok egyik fő ellensége.

Ebből nem az következik, hogy a demokrácia rossz ötlet (mert populista és rövidtávú), és az amerikai alapító atyák sem ezt a választ adták. Hanem az, hogy bizonyos távolságot kell teremteni a döntéshozók és a (populista és rövidtávú) választói akarat között. Amerikában ez volt a célja elsősorban a Szenátusnak, ahova a szenátorokat eredetileg nem választották, hanem jelölték, és nem két évre, hanem hatra, méghozzá kétéves rotációval, hogy ne lehessen mindenkit egyszerre leváltani. Egy ilyen rendszer lelassítja a döntéshozatalt és megnehezíti a választók számára, hogy közvetlenül vezetőikre kényszerítsék az akaratukat, remélhetőleg ezzel bölcsebb politizálást eredményezve.

Van egyébként egy szép kis anekdota Thomas Jeffersonról és George Washingtonról, két amerikai alapító atyáról, amint a közvetlenül és kétévente megválasztott (és ezért plebejus) Képviselőház és a (hatévre kinevezett és ezért arisztokratikus) Szenátus közötti különbséget vitatják meg. Jefferson megkérdezi Washingtont, hogy miért akarja ennyire körbebástyázni a Szenátust a népakarat hullámaival szemben. Washington asks back (this is better in English) „Why did you pour your coffee into the saucer?” Jefferson replies, „To cool it.” „Even so,” declared Washington, „we pour legislation into the senatorial saucer to cool it.”

"Nem számít itt semmit a vallás"

Origo, 2008. szeptember 16.

Baj van Afganisztánban. A háború kezd kicsúszni a NATO ellenőrzése alól, az ország egyes részeit már alig lehet megközelíteni. Kevés a katona, túl sok a civil áldozat, nem halad az államrend felépítése, és az ország belefullad a korrupcióba. Az ideológiailag motivált tálibok ellenállása mellett az erőszak nagy részét törzsi és maffiaháború okozza. Stratégia se nagyon van, hogyan lehetne normalizálni a helyzetet. Helyszíni riport.

A mobiltelefonnal készült, rossz minőségű videón a két gyermek úgy nézett ki, mintha aludnának – leszámítva, hogy az egyiknek hiányzott a fél feje. A többiek egymás mellett feküdtek, két sorban, a mecset padlóján. Vagy tízen a talán hetvenöt polgári áldozat közül, akiket afgán és ENSZ-illetékesek szerint egy amerikai légicsapás ölt meg Azizabádban, Nyugat-Afganisztánban augusztus 22-én, amikor felkelők támadására válaszul az amerikai és afgán kormányerők légitámogatást kértek.

Folytatás itt.

Back in Kabul

So I'm back from Baghlan, the province in the north where the Hungarian army is. It's an ugly little place with quite astonishing poverty, but, in Afghan terms, ranks as one of the better places to be deployed in. There is some criminal violence, poppy growing, and even some organised Taleb resistance, especially along the crucial north-south highway linking Kabul to the big northern cities, but on the whole, excepting a few dangerous and nearly unaccessable districts, relatively safe. Hungarian readers will have heard that there was an attack on a Hungarian military convoy on the highway on 13 September, incidentally, but noone was hurt.

I'll write more later or just post the articles here. It's a treat being back in Kabul, delapidated as it is, it feels almost like civilisation after the provinces. In fact, I'm staying in a lovely hotel, the room overlooking a very pretty, green and sunlit garden, plus a few gunmen guarding a very safe-looking iron blast door in case, you know. Oh and there is a lovely Lebanese restaurant with heart-warming photos of old Beirut on the walls. (An ironic choice of subject, of course. Most of the photos are unrecognisable, Beirut having been almost entirely destroyed since, although not quite as conclusively as Kabul. I did smile at the clock tower in front of the parliament building - it's still there.)

Fuck, man!

I saw the Nato spokesman yesterday, an impressive Canadian named Brig Gen Blanchette. He said things were tough, insurgent attacks were up 30 percent compared with the same period last year and there was an increase of 50 percent in the use of IEDs (army-speak for roadside bombs) as the enemy was increasingly adopting irregular tactics (realising they can’t beat Nato in regular combat). Amazingly, he still tried to spin a positive story, blaming the rising violence on the fact that Nato was taking the fight to the enemy. He denied that the Taleban was encircling Kabul because, he said, they couldn’t hold terrain. He said the government army was getting better and better and they had started to secure the highways and areas previously abandoned to the Taleban. He said he felt terrible about civilian casulties (the number one issue here today) but there was little more that they could do as air superiority was Nato’s main strength. He said they were clearing and holding terrain, allowing the government to move in and start building up services and institutions. He couldn’t really name really good examples. But all was well, almost.

A couple of hours earlier, though, I had been treated to an astonishing outburst of seemingly sincere desperation by a former diplomat I’d met in May and who was now leaving his position. He’d come into the office, his shirt torn, shaking with anger, saying he’d just been to the US Embassy where Afghan police had pulled him out of his diplomatic car and beaten him up, for some reason thinking he was a spy. “Fuck, man, I’m upset and I’m getting outta here,” he said, launching into a dark overview of how things looked. He said the Americans were idiots if they thought they could win the war by bringing in more troops when that was only going to lead to more casulties and when the real problem was the astonishing ineptitude and corruption of the Afghan state. He said the old warlords were still around and that the Americans were still paying people like General Dostum to stop him from stirring shit up. He said people were stupid if they thought the Taleban represented no political alternative. “They fucking do! And that is to kick everybody out of this country and they are doing a fucking good job of it!” I remembered asking the same guy in May who the enemy was and what they wanted. He said, sounding very gung ho, “I don’t know, you go and ask them. They want the international community to leave this country. We won’t let them!” All his optimism seemed to have evaporated - or was it just the afternoon beating? A year had gone by and it wasn’t pretty.

On a more positive note, I’m set to interview a former warlord who is a woman. The gun as a tool of equal opportunity.

A dohány

Egy kelet-európai diplomata irodájában ültem az előbb, a nagykövetség egy erődítményre emlékeztető, betonfalakkal, homokzsákokkal és fegyveresekkel körülvett monstrum a délelőtti forgalom káosza közepette: porviharban araszoló, lerobbant, főleg japán gyártmányú sárga taxik, négykerékmeghajtású rendőrautók, ENSZ-járművek és időnként egy-egy NATO-konvoj, mögöttük tisztes távolságban araszoló helyi járművekkel (a konvojok mögött óriási követési távolságot kell tartani, nehogy az ideges katonák öngyilkos merénylőnek nézzék a kocsit).

“Minden nap rosszabb” – mondja tömören a kefehajú, enyhén pocakos diplomata, Pakisztánból becsempészett amerikai cigarettán pöfékelve, a háta mögött a falon régi, köhécselő ventillátorral, amikor megkérdezem, mi a helyzet. “A NATO ugyanazokat a hibákat követi el, mint a szovjetek. Kabulon kívül gyakorlatilag nincs kormány. Északon nyugalom van, de délen és keleten… A helyi kormányzókat innen nevezik ki, de nem tudnak mit csinálni, mert a pastu törzsi vezetők nem támogatják őket. A törzsek nélkül pedig semmi nem működik, mert mindent ők ellenőriznek. Cigarettát? Teát?” Vakkant valamit az irodaszolgának, aki kiviszi a cukrot, mert tele van hangyákkal. “35 éve van itt a nagykövetségen... A jó öreg hogyishívják... Már tud ***-ul...”

Rágyújt újra. Nyilvánvaló, hogy unatkozik itt, mert nagyon hamar felenged, és ecsetelni kezdi, mit gondol az egész helyzetről. “Ne írja le a nevemet... Nézze, felejtse el, amit az újságokban olvas. Ez nem a tálibokról szól... Ötvenfajta lázadó csoport van, nehéz fejben tartani mind... Mi? Nem a vallásért harcolnak ezek, ne nevettesse ki magát... Nem számít itt semmit a vallás...” Akkor mi számít? Előrehajol, a szemembe néz, kis fekete szemeiben váratlanul derű villan. “Hát a pénz... Hogy ki kapja a dohányt... Érti? Hogy ki kapja a dohányt.” Nevetni kezd, rágyújt, összecsattintja a zippo öngyújtót és hátradől a széken.

“Nézze, lent Helmandban, ahol a brit barátaink erőlködnek, a törzsek ópiumot termelnek. A világ majdnem összes ópiumát ott termelik... Lehetne krumplit is, de az ópiummal többet lehet keresni... Mindenki benne van, észbontó a korrupció... Ez az egész azon múlik, meg tudnak-e állapodni a törzsekkel a pénzről és a hatalomról… A kormány állítólag próbálkozik... Tárgyalnak... Néha van is, aki átáll, és akkor kicsit javulnak a dolgok... Mit mondott, meddig marad?” Két hétig, de lemegyek ***-ba. “Ha visszajött, jöjjön el ebédre... Gőzöm nincs, mi történik odakinn, el kell, hogy mondja, mit látott... A katonai attasé sajnos nincs itt... Volt szerencsém...”

Az ajtón kívül már egy zord tekintetű, kopasz európai fegyveres áll, ő hozott be is, ő vezet ki is, egy szót se szól. A kapun akkora lakat van, mint egy gyerme feje. Odakint vidáman integetnek az afgán rendőrök.

Ramadan, beggars, and Kandahar

I have forgotten it’s Ramadan. Perhaps that is why the city seems so calm. People are not allowed to eat, drink, or smoke. Most just sit around, many sleep. Even the hotel manager, a normally boisterous (and astonishingly handsome) Pashtu is sitting resignedly in the lobby, his worry beads wrapped around his fingers, with not one of his tasty trademark Pine cigarettes in sight. Recitations of the Quran are playing on the radio. It’s a lovely holiday, really, and the source of some side-splitting memories from Lebanon. Hadi, dude, if you are reading this, happy Ramadan, Tripoli was a hoot.

Inevitably, there is a crazy Frenchman in the hotel that I will have to keep my eyes on. He sports a wild beard, flowing shalwar kameez and studies a French copy of the Quran. He also fasts. So far he has only been voicing moderate political and religious opinions, but it is impossible not to recall poor Pierre, the other crazy Frenchman in Beirut who ended up being taken away by Lebanese internal security because he talked too much. This guy says he comes from Pakistan where he was harassed by police who thought he was a fundemantalist (see? Jesus!). He says he is going to China to meet up with his girlfriend, but I think he’ll be behind bars before he knows it.

There are loads of beggars everywhere, definitely more than last time, a simple test of how things are going. Lots of people without arms and legs, the usual lot, many poor women, but mostly small kids. They are incredibly aggressive and quite scary, really. There is one who sits outside the hotel, his left leg twisted back in an unseemly angle. I have yet to donate, he scares me so. According to a 2007 Unicef estimate, there are up to 60,000 of them in Kabul alone, and most of them have lost one or both parents. It is unclear who looks after them, apart from themselves, but apparently many of them manage to bring in a few dollars a day by begging, which is what loads of people in this country make by working.

A bloke from Kandahar turned up yesterday, the uncle of the hotel manager. I asked him how things were down there and he said, cynically, "it's a perfect place in terms of security and work, the best in the whole world, really." I am sure the Canadian army will be elated to hear that. They just lost another three soldiers last week in an attack.

Apparently, the Frenchman is Swiss-er.

UPDATE:

Speaking of beggars: 'Beggar' suicide blast, other attacks kill 21 in Afghanistan.

Earthquake hits Balint

Although there was yet another bombing in the western part of Kabul a few days ago, the city seems really quite surprisingly orderly, calm, and even clean compared to how it looked in May when I was last here. Certainly compared with the rising mayhem outside. The lower temperatures help, of course, and there seems to be less dust, too... There was, however, what suspiciously felt like a small earthquake in the morning: the hotel started to really shake and swing, like the whole building, and staff ran out looking quite scared. There were already loads of people outside looking at the houses nervously. Then it all fell silent.

Okay, now I've checked the news as I was feeling really quite silly about this, not knowing whether I had been hit by an earthquake or not. Apparently I was. Reuters said... I've no idea what Reuters said as the Internet has now given up on me more or less... Reuters said the quake's epicentrum was 275 kilometers northeast of Kabul in the Hindu Kush mountain range, measuring 5.6 on the Richter scale. Hilariously, the story goes on to quote a Reuters correspondent as saying "all my colleagues ran out of the office." It is unclear as yet whether there have been any casulties. But I'm gearing up for some fun interviews!

The Soft Power Gets Scrappier

Here is the new TOL column, this time about the Georgia war and what it means for the European Union.

Transitions Online, 4 September

Western Europeans are no longer so skeptical when Easterners fret about Russia.

BUDAPEST | Even allowing for the difficulty of the situation, the European Union’s reply on 1 September to Russia’s aggression against Georgia might seem weak and meager. Suspending talks on the EU-Russia framework agreement -- which weren’t going anywhere anyway -- unless Moscow does something it had already promised to do -- withdraw its army to pre-conflict positions -- is really very little.

There is little that can be done. The war is over, Georgia has been humiliated, and it’s not as if anyone’s going to send tanks to dislodge the Red, sorry, Russian army from its positions in the faraway Caucasus. Certainly not the EU, for it hasn’t any. Frankly, the Russians have won and it’s too late to do anything about it.

Actually, the EU’s reaction, agreed at a special summit of its leaders, may amount to a bit more than we were led to expect. For one thing, there was a special summit. That happens very rarely; the last one was in 2003 on the eve of the Iraq war. That in itself shows that Europe, as a whole, takes the matter seriously, something that hadn’t always been clear.

For another thing, based on the pre-summit newspaper reports, which ranged from cynical to hysterical, on the “deep split” among members, the bellicose and the “appeasers,” one might have expected there was never going to be a common position at all. That the EU, too, would be left humiliated, its pretense to a common foreign policy –- and to being a great power -- in shambles again.

That didn’t happen. There did emerge a common position, perhaps not as strong as the hawks in Eastern Europe and Britain would have liked. But strong enough to momentarily satisfy them and to contain the seeds of further escalation if Russia doesn’t comply. Much stronger, also, than the draft circulated by the French EU presidency before the summit, thanks primarily to the Baltic states and Poland. These are the countries that are the most concerned, understandably, about the bellicose new Russia.

It must endlessly be underscored how difficult it is to achieve a common position of 27 states on matters as difficult as foreign and security policy. This is not some market directive that they can wrangle over for years. Control over foreign affairs goes to the heart of what it means to be a sovereign state. And policy toward Russia is one of the most crucial issues today.

L’UNION, C’EST MOI

The success, qualified though it may be, is partly explained by the dexterity of the French president, Nicolas Sarkozy. “There was a lot of hysterics about sanctions just before the summit but Sarkozy handled the Eastern Europeans very well. And nobody came away unsatisfied,” one EU ambassador told me.

But the main explanation is that there never really was a deep split within the EU. At least not as deep as the newspapers had made it out to be. There may have been a “good cop, bad cop” element to the pre-summit declarations, with the Germans sounding more conciliatory and the British banging on about Russian aggression. But “ministers always behave differently inside the council chamber because they know nobody can overhear them,” said one longtime official at the European Council.

Different exactly how? What the outcome of the summit demonstrates most forcefully is that the Russians may have overplayed their hand with this war. Europe, with its myriad national interests and very different perceptions of Russia, was never really going to have a united front on this matter unless –- and this is what the Georgia war has provided –- it came under a significant external threat.

“The Russians always make the same mistake. They are too aggressive and help their enemies come together. It is now obvious even to the romantics that this is a new Russia, one that is trying to change the status quo,” said Jorg Himmelreich, a Russia expert at the German Marshall Fund of the United States in Berlin.

External threats are good for unity. The Soviet threat was one of the main engines of Western European integration after World War II. It brought West Germany in from the cold. Its disappearance after the fall of communism is arguably one of the reasons integration has slowed down in our time. Peace and plenty rarely make for visionary leaders. But nothing focuses the mind like the prospect of hanging, as Dr. Johnson said. Enemies at the gate do.

And there are few areas where the evolution of the EU by enlargement has been more obvious. Eastern policy would be very different without Poland and the Baltic states. There barely was an Eastern policy in Brussels before enlargement. National interest, geography, history, personal experience, even language and kinship – all the baggage of Eastern Europe contrived to not only beef up EU policy toward Russia, but also to shape its foundations.

WELCOME TO THE NEIGHBORHOOD

Russia would matter a lot less were it not for enlargement. It would be a lot farther away, to begin with. Now it’s a neighbor with declared interests on our land. President Dmitry Medvedev has made this clear in his latest speech on Russian foreign policy principles, including a perceived right to interfere on behalf of its people (think of the Russian minorities living in the Baltics). Enlargement has been at least as important a factor in Europe’s relationship with Russia as dependence on her oil and gas.

None of this is so clear-cut, of course. There is no “Eastern European” position on Russia. People in the Baltics and in Poland almost certainly feel more threatened than Romanians and Bulgarians. Hungarians may be wary of the bear as much as anybody – they fought it three times in the last century – but they are dependent on Gazprom deliveries. And so they remained silent on Monday. But Poland burns coal for electricity and the Czechs have diversified.

Will they play their hand cleverly? Perhaps not. The new EU members have still a long way to go to master the intricacies of EU decision-making. They are still better at giving press conferences than working the committees and cutting clever deals to seriously affect policy. But there was a time, not so long ago, when people in Brussels would roll their eyes when some Lithuanian MEP made an agitated speech about the Russian threat. No longer.

"Nem nyerhetnek meg mindent a kínaiak, b***!"

A kínai tévé, a CCTV olimpiai közvetítése iszonyú gáz. Látványosan csak a kínai sikerekkel foglalkoznak, de olyan szinten, hogy például a litvánokkal játszott kosárlabdameccsről a studió elkapcsol, valahányszor az ellenfél átveszi a vezetést. Egy idő után ezt megnehezíti, hogy a litvánok vagy húsz ponttal elhúznak. Az olaszokkal szemben elbukott röplabdameccs összegző képsorain kínai bombagólok, kétségbeesetten védekező, a padlón fetrengő olaszok, a tökéletesen végrehajtott akciók után egymás tenyerébe csapó, kúl kínai játékosok. Arról, hogy az olaszok nyertek, nem értesülünk. Semmi nem ronthatja el a bulit. A röhej az, hogy ettől egyébként sem kellene tartani: a kínaiak tényleg jók, szinte mindenben, majdnem minden nap nyernek egy tonna aranyat, néhány nappal a buli vége előtt majd’ ötven van nekik, ami főleg ahhoz képest elképesztő, hogy ez az első generáció, ami valóban komolyan veszi az olimpiát. Legelső aranyukat 1984-ben Los Angelesben szerezték.

Hogy a kínai emberek maguk mennyire veszik komolyan a tévéből ömlő, vérciki „hazafias” propagandát (amit a sportközvetítések szüneteiben gennyes vagy lüke szappanoperák és kosztümös filmek váltogatnak), mennyire osztják ezt a gagyinacionalista ömlengést, nem tudom. De ez a leglátványosabb demonstrációja annak, hogy a rezsim, aminek eredeti kommunista ideológiáját már senki nem veszi komolyan, és ezért az ilyen vacak nacionalista hergelésben keres tartalmat, mennyire bizonytalan, mennyire görcsös, mennyire fél – és mennyire hülyének nézi saját népét. Másképp nem szorulna rá az ilyesmire. Megelégedne a sikerrel magával. (Persze aztán majd jól visszaüt ez, az ilyesmi úgy szokott, de az összes hülye zsarnok későn jön rá, hogy túl nagy erőkkel játszik.)

Külön vicc, hogy a CCTV megszokott angol rövidítése closed-circuit television, vagyis zártláncú televízió. Angliában a mindenütt ott leselkedő big brother-sztájl biztonsági kamerákat hívják így.

*

Az arcon, akivel vagyok, három nap sporteseményei után paranoiás tünetek kezdenek előjönni. „Nem nyerhetnek meg mindent a kínaiak, b***!” – mondja egyik reggel kétségbeesetten, miközben kábé ötvenedszer húzzák fel a tévében a vörös zászlót. Az olimpiát, az eredeti elképzelés szerint a felemelkedő Kína büszke coming-out partyját, a már-már nevetséges sikermennyiség és a tévéből ömlő nacionalista propaganda enyhén fenyegető felvonulássá, irtózatos trappolássá változtatja, pont az ellenkező eredményt váltva ki. Elismerés helyett enyhe félelmet ébreszt az emberben. A kínaiak túl jók. Ráadásul túl komolyan veszik. Ha beledöglenek is, ők fogják „megnyerni” az olimpiát. Mindez pedig úgy jön át, hogy új gyerek jelent meg a játszótéren, elég nagy, és rettenetes csuklózásba fogott a mászóka alatt. Mi meg hülyén nézzük, vajon mi jön még. Hátha nem csak csuklózni fog. „Ezt valóban nem szabad hagyni, haver” – válaszolok jeges nyugalommal. „A záróünnepség után egy hétnek sem kell eltelnie, és az egész világ egy borzalmas katonai szövetségbe tömörül Kína ellen, meglásd. A China Defense Treaty Organisation alapdokumentumát 185 ország képviselője fogja aláírni Genfben. Nem hagyhatjuk magunkat.” „Ez lesz” – bólogat az arc látszólag megnyugodva, miközben a kínaiak besöpörnek még néhány aranyat a háttérben.

*

A Tiananmen téren kábé egymillió ember lehet, meglepő módon mind kínai, európait csak egyet-kettőt látni egy alapos egyórás séta után. Viszont mindenki velünk akar fényképezkedni, ami igen mélyen megérint. Európainak minden fejlődő országban fless lenni, de ez más szint. Az arc némileg nyugtalanul szorongatja a vörös kínai zászlót, amit a kezébe nyomtak, mielőtt villant a vaku. „Haver” – köszörüli a torkát röviddel később. „Ez az ember a kínai tévének dolgozott. Bevallotta nekem. Vége a pályafutásunknak. Nem láthatnak meg minket odahaza idiótán vigyorogva ezzel a zászlóval.” Talán. Én inkább attól tartok, hogy valamelyik sporteseményen készült felvételen tűnünk fel, vörösre üvöltött fejjel, kölcsönkért fekete napszemüvegben. De Pekingben mindenki fényképezkedik, megállás nélkül és mindenütt. Egymást. Feltehetőleg a kínaiak nagy részének ez új dolog, mert láthatólag képtelenek vele betelni. Újra és újra, minden szögből, a legváltozatosabb helyszínekkel a háttérben, aztán gyorsan cserélnek. A középosztálybeli lét önfeledt örömei. Ez persze teljesen oké, sőt, tulajdonképpen megható, főleg ha belegondolunk, hogy a lelkes pénzcsinálást megelőzően a kínai rezsim fő programja a kemény népirtás volt.

Ja, egyébként a téren igen jó a hangulat, semmi rossz karma az 1989-es demokratikus megmozdulások eltiprása miatt. Jókedvű kínaiak állnak sorba, hogy megnézzék a kínai zászló esti ünnepélyes levonását. Igaz, hogy jön-megy mindig néhány brutálisabb rendőrautó, meg egy szürke furgon is parkol itt-ott gyanúsan, de hát hol nem, ugye. (Az igazi szemétség egyedül a zászló mellett álló rendőrök keze ügyében gondosan elhelyezett poroltó, asszem arra az esetre, ha valami romantikusabb arc esetleg fel találná gyújtani magát, miközben a rezsim jó alaposan beletörülközik a fehér olimpiai lobogóba, ezzel elrontva az egészet. Mint a békés Falun Gon szekta öt tagja pár évvel ezelőtt, teljesen ártalmatlan mozgalmuk eltiprása miatt. Mindegy. Ez most az ő bulijuk, mármint a kínaiaké.)

*

Kurva jól néznek ki az ausztrál kosaras lányok.

*

A legjobb szurkolói óbégatás eddig egyértelműen a magyarok által skandált „Nincsen jegyünk / Mégis megyünk”. Ráadásul igaz is. Csomó ember jegy nélkül jön be eseményekre, mert ha egyszer már a létesítményen belül van, onnantól be tud menni bárhova, ami ott zajlik, csak jöjjön ki valaki érte egy (használt) jeggyel bentről. Kellő határozottsággal egyébként az ember bárhova bejut, mert a kínai hatósági közeg mintha nem volna hozzászokva, hogy valaki nem engedelmeskedik a felszólításnak, illetve nem vonul egyenesen-derékszögben, szabályosan, egyszerre lépve, parancsra és kollektíve, hanem európai függetlenséggel (vagy legalábbis gőggel és önzéssel) azt csinál, ami eszébe jut, amit akar. Erre itt nincsenek felkészülve igazán. (Ja: az egész olimpia egyértelműen leggázabb részét a kínai önkéntesek egy alkategóriája alkotja, akik konkrétan katonai menetoszlopokban vonulnak fel és alá, néha kocogásba váltva, mint az alapkiképzésen, csak éppen az utcán, a kis kék egyenruhájukban, a röhögő nyugatiak szeme láttára, akik egy része aztán poénből beáll a sorba, és trappol ő is, hátha a kínaiak elnevetik magukat, de persze nem. Le kellett volna fényképezni.) Na mindegy, szóval érdekes kontrasztot alkot egymással a fegyelmezett (komcsi-kollektivista-lemming) trappolás, valamint a tény, hogy az ország (rohamosan növekvő, elképesztő tempóban modernizálódó, hamarosan a világ legnagyobbja stb., stb.), szóval az ország gazdasága jelentős részben a csalásra épül, amennyiben lekoppintják a nyugati termékeket, legyártják őket olcsón és eladják negyedannyiért. Amerika és az Európai Unió ezt a problémát udvarias eufemizmussal úgy nevezi, hogy Kínának még sok tennivalója van a szellemi tulajdonjogok tiszteletbentartása terén. Valójában ez egyszerű lopás, de persze a zene- és videotöltögetés is, szóval kuss.

*

Fareed Zakaria, a Newsweek International főszerkesztője új könyvében, a The Post-American World-ben – amit stílusosan most itt Pekingben próbálok olvasni – azt írja, hogy a kínaiak már az európai felfedezések kora előtt komoly tengeri expedíciókat hajtottak végre, ráadásul nagyobb hajókkal, mint a portugálok és a spanyolok. Sőt, nagyobb épületeket is húztak fel, több pénzük volt, meg minden – miért nem ők lettek akkor a világ urai? Ha az indiaiak meg tudták építeni a Tadzs Mahalt, akkor hogyan igázta őket le a távoli és kicsi Anglia? Nos, úgy, hogy ezeknek a nagy ázsiai civilizációknak az ereje méretükből, nem pedig kreativitásukból származott. Abból a képességükből, hogy milliókat tudtak csatasorba állítani, nem pedig abból, hogy ők építették a jobb fegyvereket, hogy ők szervezték meg hatékonyabban társadalmukat. Ahogy a régi angol katonaversike mondja az afrikai gyarmati háborúk idejéből, amikor hegyes botocskákkal felszerelt négerekkel kellett harcolniuk a gépesített angol hadosztályoknak, „Whatever happens, we have got / The Maxim gun and they have not.” Vajon még mindig így van ez? A kínai csoda mögött az ötszázmillió olcsó dolgozó áll elsősorban, akik gyorsabban gyártják a tornacipőket és a gémkapcsokat, mint a legdurvább nyugati gépsor, vagy a kreativitás? Igazából nem tudom, gondolom egyelőre főleg az első, de talán egyre inkább a második is. Peking mindenesetre elég jól néz ki, a reptér új, gigantikus és ultramenő harmadik termináljától kezdve az olimpiai létesítményeken keresztül a modern irodaházakig. Persze az összeset nyugati építész tervezte, de nyilván ez nem lesz így mindig.

*

A kínai üzletember arc a Holiday Innben (egy éjszaka kétszáz dollár az olimpia miatt, viszont az egyedüli hely kb. Pekingben, ahol nem undorító a kávé) a helyzetre panaszkodik. A helyzet – vagyis az ő gazdasági nehézségei – abban áll, hogy túl magas az olaj ára, és ezért több száz dollárral több egy konténernyi áru szállítási költsége Mexikóba és Indiába, ahová az arc műbőr cipőket szállít, valamint túl erős a yüan, és ez is drágítja az exportot. „Könnyű meggazdagodni?” – kérdi csillogó szemekkel útitársam, akit főleg az ilyesmi érdekel. Meg kell kenni a megfelelő embereket, rázza a fejét a kínai, egészen belefeledkezve a témába. Mi is eléggé belefedkezünk aztán, konkrétan a belépőjegyeink felét elpasszoljuk az utcán, átlagosan három-négyszeres áron, ami nem olyan rossz, főleg, hogy mintha az egész város ezt csinálná, a hotelek üzenőfalán, a stadionok bejárata előtt, egy stratégiai metróállomásnál, néhány unatkozó rendőr szeme láttára (érthetetlen, hogyan bukott le az a két magyar, akit üzérkedéséért hazaküldtek a hatóságok), meg persze az interneten. Majdnem egy hete vagyunk itt és lényegesen több pénzünk van nettó, mint amikor megérkeztünk – bár az igaz, hogy tegnap kiderült, a megkeresett pénz olyan negyede-harmada hamis százasokból áll. „Semmi gond, haver, semmi gond, majd összegyűrjük őket jó alaposan és odaadjuk őket a taxisoknak” – lelkendezik az arc, akivel lakom. És valóban, hamarosan törökülésben ülünk a hotelben az ágyon, és százasokat gyűrögetünk kicsi gombócokba.