A pénzügyi válság és az unió - Törékeny a tőke termete

Magyar Narancs, 2008. október 23.

Az Európai Unió néhány hét kapkodás után határozott és markáns fellépéssel reagált a hitelválságra. A pénzügyi rendszer teljes leolvadásától már valószínűleg nem kell tartani, de azt még nem tudni, hogyan vészeli át az európai gazdaság a vihart. Egy biztos: Magyarország hálás lehet, hogy az EU tagja, mert a tömb védelme nélkül sokkal nagyobb bajban lenne.

Az első néhány hétben úgy tűnt, hogy a hitelválság az egész európai bankrendszert magával ránthatja – és ez nem a vezetőinken fog múlni. Röviddel azután, hogy a kontinens legnagyobb gazdaságainak párizsi csúcstalálkozója nagyobb együttműködésre szólított föl a válság kezelésében, a német kormány – anélkül, hogy bárkinek szólt volna – egyoldalúan teljes betétgaranciát vállalt a német bankok befektetői felé. Holott korábban még mindenki az íreket kritizálta ugyanezért, és pont azért hívták össze a találkozót, hogy az össze-vissza kapkodásnak elejét vegyék. Angela Merkel kancellár ráadásul megvétózta a franciák tervét egy európai válságalap létrehozására. Úgy tűnt, hogy az európai államok megbuktak együttműködésből. A brüsszeli intézmények dermedten figyelték az egyre erősödő pénzügyi vihart.

Ez volt október 5-én. De az elkövetkező egy hét börzepánikja és a bankközi hitelpiac befagyása, ami világossá tette, hogy az egész nyugati pénzügyi rendszer az összeomlás szélére került, mindent megváltoztatott. Az addig bizonytalankodó Európai Uniót nem csak az eseményekkel való szembenézésre és markáns fellépésre, de egészen új és radikális eszközök bevetésére késztette, a válság kezelésének élére helyezte. A lépések – noha még nem lehetett tudni, hogy eredményre is vezetnek-e – markánsan illusztrálták Samuel Johnson aforizmáját, miszerint mi sem fókuszálja jobban az ember figyelmét, mint a tudat, hogy másnap hajnalban fel fogják akasztani.

Hogy jutottunk egyáltalán ide? Az amerikai Lehmann Brother befektetési ház összeomlását követően a német pénzügyminiszter még megengedett magának egy kárörömtől sem mentes kommentet, ti. hogy az egész válság egy amerikai probléma, ami Európát nem érinti. Nem sokkal később Peer Steinbrück ajkáról leolvadt a gúnyos mosoly, amikor a Hypo Real Estate jelzáloghitel-intézet bedőlését csak egy 50 milliárd eurós tőkeinjekcióval sikerült megakadályoznia. De Steinbrücknek abban igaza volt, hogy a probléma gyökerei elsősorban az óceánon túl leledznek. A spanyol, az ír és az angol ingatlanpiaci lufik kipukkadásától eltekintve Európát főleg az amerikai jelzáloghitel-piachoz és az amerikai pénzügyi rendszerhez fűződő szálai sodorták bajba. „A válság elsősorban az amerikai bankrendszeren keresztül gyűrűzött be. Nálunk is volt hitelrobbanás, nálunk is volt subprime jelzálog-hitelezés, de nem említhető egy napon az amerikaival” – mondja Darvas Zsolt, a brüsszeli Bruegel kutatóintézet közgazdász vendégkutatója. Nem véletlen, hogy a válság a subprime hitelezésben és a szabályozatlan pénzügyi innovációban élen járó Angliába a legsúlyosabb.

A kelet-európai országok, köztük Magyarország bankrendszerét nem kerülhette el teljesen a vihar, annak ellenére sem, hogy hitelállományuk jóval alacsonyabb, mint nyugati társaiké. Ugyanis szorosan integrálva vannak az európai bankpiacba – és a baj begyűrűzik. Viszont „Nyugaton az állam elég erős ahhoz, hogy gyorsan és hatékonyan közbe tudjon lépni, ha baj van, de mi ezt nem tudjuk megcsinálni, mert nincs miből” – mondja Andor László, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank igazgatója Londonban. Andor szerint a kelet-európai államok sebezhetőségét növelték sajátos problémáik: a Baltikumban a folyó fizetési mérleg hiánya, Magyarországon a magas államadósság és a devizaalapú lakossági hitelek nagy aránya, Lengyelországban az utóbbi. „Nem lett volna feltétlenül baj, ha jó állapotban vannak a nemzetközi tőkepiacok [és a hiteleket van miből finanszírozni], de a hitelválság felnagyította ezeket a problémákat” – mondja. Lettországban és Észtországban már most recesszió van, és ki tudja, mi jön még.

Az Európai Unió reakciója némi vacakolás után meggyőző volt. Az Európai Központi Bank (EKB) már azelőtt is tempósan pumpálta a pénzt a lassan befagyó pénzpiacokba, hogy a Lehmann Brothers szeptember 15-i csődjével megkezdődött volna a mostani pánik (az 1850-ben alapított pénzintézet bukása a legnagyobb vállalati csőd az Egyesült Államok történetében). Az eurózóna 15 vezetőjének plusz a brit Gordon Brown miniszterelnöknek október 12-i párizsi találkozója egy 1873 milliárd eurós mentőcsomagot hagyott jóvá az európai bankrendszer megmentésére, a bankok újratőkésítésére (ez nem európai, hanem állami pénz). „Az Európai Unió és a tagállamok vezetői mindent elkövettek – igaz, ennél több nincs is a tarsolyukban” – mondja Darvas Zsolt. Fontos, hogy a bankok megmentésére irányuló akciót össze tudták hangolni az ilyesmit alapesetben nemigen szívlelő uniós állami támogatási szabályozással.

Az események élére a hiperaktív francia elnök, Nicolas Sarkozy, és meglepő módon az euroszkeptikus Gordon Brown állt. Az európai mentőakció alapját Brown nem sokkal korábban kidolgozott pénzügyi csomagja jelentette. Az újratőkésítésen (tulajdonképpen részleges államosításon) és betétgaranciákon alapuló tervet végül az eleinte sokkal kevésbé radikális megoldásokban gondolkodó amerikaiak is magukévá tették. Feltűnően csöndben volt viszont az Európai Bizottság (EB), ami pedig a különböző európai válságokat rendre arra próbálja felhasználni, hogy saját magát az események előterébe tolja. Ez talán annak is betudható, hogy az EB-nek ilyen ügyekben nemigen van hatásköre. A bankok felügyelete, pláne megmentése, ha arra kerül sor, az államok joga és feladata. De szakértők szerint ez mindennél jobban rámutatott a gazdasági unió legfőbb gyengeségére: az EKB-ban testet öltött egységes monetáris politikát nem kíséri egységes fiskális politika, az államok közti koordináció pedig akadozik. A válasz, amikor megérkezett, az egyes tagállamok vezetőitől érkezett, akiket a teljes csőd réme együttműködésre késztetett. De szinte semmilyen intézményes garancia nincs rá, hogy a fellépés mindig határozott és rendszerezett legyen.

Hogy az európai fellépés elég lesz-e, azt még nem lehet tudni. Úgy tűnik, hogy pénzügyi rendszere összeomlását Európa sikeresen elkerülte. De a gazdasági visszaesést nem ússza meg. A britek legkésőbb januárban recesszióba süllyednek. Nyugat-Európa recessziója pedig számunkra is bajt jelent, mert lelassítja exportunkat, valamint a tőke- és bankhitel-beáramlást. Senki nem mer jósolni.

Azt is csak sejteni lehet, milyen változásokhoz vezethet a válság az európai és a globális pénzügyi rendszer szabályozásában. Az elmúlt hetekben még a komolyabb újságok is Keynesre és Marxra hivatkoztak lépten-nyomon, mondván a pánik elkerülhetetlenül az állam és a piac viszonyának teljes újragondolását eredményezi majd (a BBC észak-amerikai szerkesztője egyenesen azt mondta, hogy „Lenin hangosan nevet a sírjában”). Ez valószínűleg túlzás. Az európai törvényalkotók egyelőre szinte semmilyen konkrét tervvel nem rendelkeznek, túl azokon, amelyeket az EB már egyébként is lobogtatott. Ide tartozik a hitelminősítő ügynökségek újraszabályozása, nagyobb védelem a banki betéteknek, a tőzsdei cégek számviteli szabályainak enyhítése, a bankok tőkekövetelményének megemelése, a származékos ügyletek (derivatívák) piacának szabályozása, valamint az európai bankfelügyeleti rendszer gatyába rázása.

Különösen az utóbbi a fontos: közös európai bankfelügyelet ugyanis nincs, csak egy fogatlan együttműködési komité. Ez azért baj, mert az összefonódások miatt a bankrendszer viszont teljesen európai. „Ez jelentős kockázatot jelent egy olyan esetben, amikor egy európai bank válságba kerül” – írta már tavasszal a Bruegel kutatóintézet, az európai bankválság lehetőségét boncolgatva. A helyzet borzasztó: az EU-ban 51 nemzeti pénzügyi felügyeleti hatóság, kilenc uniós komité és 80 kétoldalú együttműködési tanács van. Egyiknek sincsen hozzáférése az összes releváns banki információhoz. Az eredmény: „Az EU pénzügyi felügyeleti rendszere felaprózódott és túlszabályozott, viszont teljesen haszontalan” – állapította meg már 2005-ben az Európai Pénzügyi Kerekasztal (www.efr.be). „A jelenlegi rendszer nem biztos, hogy elégséges lesz egy komolyabb válság kezelésére” – jelentette ki az Európai Parlament 2006-ban.

Az olaszok tavaly, a magyarok pedig tavasszal javasolták, hogy legyen inkább egy egységes európai banki felügyelet, egyfajta uniós PSZÁF. Ezt eddig senki nem támogatta, és most se sokan, bár végül összehívtak egy rangos munkacsoportot a kérdés megvizsgálására. Az EB javaslatot tett néhány új csoport-felügyeleti komité létrehozására is, amelyek a több államban működő pénzintézeteket felügyelnék, a jelenleginél nagyobb hatáskörökkel. Ez valószínűleg kevés lesz. A töketlenkedésről főleg a tagállamok tehetnek, mert mániákusan félnek attól, hogy hatásköröket kelljen feladniuk az EU javára. „Az Európai Bizottság nagyon jól érzi az idők szelét. A hitelminősítő ügynökségekről szóló javaslat már ezer éve az asztalon van, csak a tagállamok megpróbálták elvenni az élét” – mondja egy brüsszeli diplomata. „De a válság most adott egy új lendületet” – teszi hozzá.

Attitűd viszont van bőven, főleg a politikusok között. Egy uniós diplomata arról számolt be a múlt heti csúcstalálkozó után, hogy erős kárörömöt lehetett érezni a szabad piacok felsőbbrendűségéről szóló közgázleckék miatt, amit az elmúlt harminc évben kellett eltűrniük az angolszászoktól. „Bizonyára korai még az optimizmus, de tény, hogy bebizonyosodott: a teljesen magára hagyott piac nem működik. A szabályozásban viszont az EU világbajnok. Mutassuk mi az új utat sajátos filozófiánkkal, Amerika megrendült szerepét kihasználva” – mondta az előbb idézett diplomata. Európa lelkesen készül a globális pénzügyi rendszer és talán a kapitalizmus újratervezésére. Ez valószínűleg kevesebb piacot és több államot jelent. A franciák és az olaszok már most milliárdos segélyeket akarnak adni az autóiparuknak.

A baj ezzel az attitűddel az, hogy hibás elemzésen alapszik. A pénzügyi válság gyökerei az ingatlanpiaci lufiban vannak. Az nem egyszerűen azért nőtt ekkorára és pukkadt ki, mert a bankok teljesen elszálltak a szabályozatlan származékos ügyleti (derivatív) piacon és felhalmoztak egy halom rossz hitelt (ez a „kapzsi bankárok” teória). A subprime (olcsó) jelzálogpiac aktív politikai támogatással jött létre az Egyesült Államokban és Angliában. Az volt a célja, hogy azok is tudjanak lakást venni, akik nem tudnak előre nagyobb összeget letenni. Az olcsó hitel és az ebből következő vad piaci tivornya pedig a laza amerikai monetáris politikának és az Ázsiából beáramló befektetéseknek köszönhető. Ez nem a piac kudarca, hanem a politikusoké és a regulátoroké. Másrészt még nem tudni, ki talál magára előbb: Amerika vagy Európa. „Nem csak az elmúlt egy évet kell nézni, hanem az elmúlt évtizedeket is. Így nem vonhatunk le következtetéseket gazdaságfilozófiák egészére nézve. Lehet, hogy ez a fajta szabályozatlan pénzügyi innováció [ami a válsághoz vezetett] nem tartható. De az is biztos, hogy a rugalmasabb angolszász munkaerő- és termékpiacok hozzájárultak a gyorsabb gazdasági növekedéshez” – mondja Darvas Zsolt. De tény, hogy a brit-amerikai turbókapitalizmus modelljének ma sokkal kisebb a hitele Európában, mint volt korábban.

Magyarország számára a fő tanulság az, hogy hála Istennek, hogy az EU tagja. Az elmúlt két hét összes uniós intézkedése közül a legradikálisabb az volt, ami engedélyezte az országnak, hogy felvegyen ötmilliárd euró hitelt az Európai Központi Banktól – annak ellenére, hogy nem tagja se az eurózónának, se az ERM-II-nek (az euró előszobája). A banknak nem tisztje olyan országon segíteni, ami nem része a valutaövezetnek – viszont könnyen lehet, hogy ezzel megmentette a forintot. „Az euró és az EKB megbízhatósága megmentette Európát. Magyarországnak is nagyon sokat jelent az EKB hitele, az intézményi rendszerbe fektetett piaci bizalom, a tudat, hogy van segítség. Az unió nélkül már elszállt volna a forint” – mondja Darvas Zsolt. Az eurozóna kis gazdaságait a közös pénz ernyője megvédte a valutaválságtól. „Úgy járhattak volna, mint Izland” – mondta a Financial Timesnak Peter Höller, az OECD euróilletékese, a krona rohamos elértéktelenedésére utalva. „Minden sokkal rosszabbul alakulhatott volna, ha nem vagyunk az eurozónában, ha nem lép közbe az EKB” – mondta Brian Cowen ír miniszterelnök a brüsszeli csúcson.

A másik tanulság az, hogy nem lehet büntetlenül sokkal többet költeni, mint amennyit az ember keres. A forint azért van kitéve spekulatív támadásoknak, mert az ország hitelállapota rossz. Egy kis gazdaság mindig nehezebben kapaszkodik meg egy pénzügyi viharban. De alacsonyan tartott államháztartási hiánnyal, normális folyó fizetési mérleggel és szolid államadóssággal ügyesen bele tud feküdni a szélbe.

Az EU stabilitási paktumja azt mondja, hogy ahhoz, hogy egy állam bevezethesse az eurót, három százalék alatti államháztartási hiánnyal kell rendelkeznie. A magyar állam évek óta a paktum alapján megfogalmazott konvergenciaprogram szorításában tervezi kiadásait és bevételeit. A múlt heti csúcstalálkozó záróközleménye jelzi, hogy az EU a speciális körülmények miatt esetleg rugalmasabb lesz, ha egy tagállam a tervezetnél nagyobb államháztartási hiánnyal és államadóssággal jelentkezik. Még magyar illetékesek sem gondolják komolyan, hogy ez több, mint udvarias biccentés a bajba került Magyarország felé. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egyik fő célja volt ennek kilobbizása a csúcson. De európai bizottsági illetékesek emlékeztetnek, hogy a stabilitási paktum eleve teret enged a rugalmasságnak, ha kivételes események miatt hirtelen megromlik az államháztartás helyzete. A kormány költségvetési mozgástere formailag tehát nőhet. Stratégiailag viszont inkább csökken. A válság ugyanis újabb ok arra, hogy az ország siessen bevezetni az eurót. Ehhez pedig tovább kell faragni a hiányból.

Democracy and economic development

An interesting piece on FT.com about democracy and economic development. The author, Pranab Bardhan, Professor of Economics at Berkeley, wonders how democracy can help or hinder economic development.

Democracies are better able to avoid catastrophic mistakes, (such as China’s Great Leap Forward and the ensuing great famine that killed nearly thirty million people, or a massive mayhem in the form of Cultural Revolution), and have greater healing powers after difficult times. Democracies also experience more intense pressure to share the benefits of development among the people, thus making it sustainable, and provide more scope for popular movements against industrial fallout such as environmental degradation. In addition, they are better able to mitigate social inequalities (especially acute in India) that act as barriers to social and economic mobility and to the full development of individual potential. Finally, democratic open societies provide a better environment for nurturing the development of information and related technologies, a matter of some importance in the current knowledge-driven global economy. Intensive cyber-censorship in China may seriously limit future innovations in this area.

All that said, India’s experience suggests that democracy can also hinder development in a number of ways. Competitive populism -– short-run pandering and handouts to win elections -– may hurt long-run investment, particularly in physical infrastructure, which is the key bottleneck for Indian development. Such political arrangements make it difficult, for example, to charge user fees for roads, electricity, and irrigation, discouraging investment in these areas, unlike in China where infrastructure companies charge full commercial rates. Competitive populism also makes it difficult to carry out policy experimentation of the kind the Chinese excelled in: for example, it is harder to cut losses and retreat from a failed project in India, which, with its inevitable job losses and bail-out pressures, has electoral consequences that discourage leaders from carrying out policy experimentation in the first place. Finally, democracy’s slow decision-making processes can be costly in a world of fast-changing markets and technology.

It is very important to add something that very few people have noticed (one of them is Fareed Zakaria of Newsweek). There is a lot of evidence and a large body of literature that suggests that countries that become democratic will stay democratic once their economic development has reached about $6,000 GDP per capita (because they have a large enough middle class to sustain a democratic system). Below that level, they tend to fail. When and how they democratise obviously depends on a number of other factors, too. But the point is that the crucial political point in their economic development comes somewhere around 6,000 dollars per capita. Now, while China has come a very long way in terms of economic development, its GDP per capita is only about half of that. So when people say that China's astonishing rise and failure (so far) to become a democracy somehow proves that it is perfectly possible to have a modern economy without democracy and the rule of law, the answer is yes, maybe. But China is no proof because it is not, in fact, a developed country with a large middle class (yet).

Vary your routes

That poor woman who was shot in Kabul yesterday, that NGO worker. This is bad, it's all going the way of Baghdad, isn't it. People didn't really use to get murdered in Kabul in broad daylight before, not in the city, only in the provinces (unless you count that brazen attack on that five-star hotel in the beginning of the year). It was supposed to be relatively safe, notwithstanding the constant warnings that you should vary your routes every day. But then she varied her goddam routes every day, didn't she. And she was helping disabled kids, for heaven's sake.

A Magyar Honvédség nehézségei Afganisztánban - "Hogy lássák az emberek"

Magyar Narancs, 2008. október 9.

A főleg fejlesztéssel foglalkozó magyar katonák annak ellenére nem tudnak jelentősebb eredményeket elérni, hogy a gondjukra bízott tartomány, Baglan a kedvezőbb adottságú környékek közé tartozik. Az országban napról napra romlanak a biztonsági és politikai körülmények.

A kis orvosi rendelő a Hindukus északi lábainál első ránézésre biztató látványt nyújt. Büszkén áll a főút mellett, a zöld Baglan tartomány déli határán, piros-fehérre meszelt falán egy táblával, miszerint ez a magyar Tartományi Fejlesztési Csoport (PRT) ajándéka Afganisztánnak. A baj csak az, hogy amióta elkészült, üresen áll, se orvosok, se bútorok nincsenek benne, csak egy öregember, aki arra panaszkodik, hogy két hónapja nem kapott fizetést, reklamálni meg nem tud, mert akkor ki vigyáz a kórházra. Illetve az üres épületre, amit egyelőre feleslegesen húztak fel, hisz az állam nem tudja fönntartani.

A Hindzsan járásban lévő rendelő, amit a Narancs találomra keresett meg az Afganisztán Baglan tartományát felügyelő Magyar Honvédség fejlesztési beruházásai közül, talán alkalmi, mégis jó példája annak, mi hibádzik a magyar és nemzetközi stratégiával a háború dúlta országban. Pajkan Hajderi, a tartományi tanács elnöke azt mondja, nem is érti, hogy került oda az a kórház, kilométerekre minden lakott településtől (a honvédség szerint azért, mert a hágónál sok baleset történik). Ha a tanácsot kérdezték volna, biztos azt mondja, rakják máshova. Hajderi szerint javult az együttműködés a PRT-vel, rendszeresen találkozik a katonákkal, "de korábban soha nem tudtuk, hogy mire készülnek, és mit hova fognak építeni".

Haramiák

Pedig Baglan tartomány jó hely lenne, hogy a világ beváltsa ígéretét, és politikailag stabil, gazdaságilag fenntartható körülményeket teremtsen az irtózatos szegénység közepette, harminc év háború után. Afganisztáni viszonylatban a környék nyugodtnak számít, össze sem hasonlítható az összetört, háború dúlta keleti és déli vidékekkel, ahol a NATO már-már élet-halál harcot vív az ellenséges pastun törzsekkel és a Pakisztánból átszivárgó iszlamista fanatikusokkal (tálibokkal, noha ez már inkább márkanév, mint konkrét mozgalom).

Baglan tádzsik többségű, ezért tálibellenes tartomány, némi üzbéggel és hazarával, valamint vagy hétszázaléknyi pastunnal, akik viszont a tálibok etnikai hátországát jelentik. A biztonsági helyzet nem rossz, de nem is jó: a keleti járásokban, elsősorban az Andarab-völgyben ópiumtermelés folyik, fegyveres bandákkal. Északon, Baglan Dzsadíd járásban, ahol a pastunok laknak, alacsony szintű, de szervezett tálib ellenállás folyik. Feltehetőleg együttműködésben a szomszédos Kunduz, Badaksán tartományok jelentősebb tálib mozgalmaival támadásokat intéznek a konvojok ellen (átlagosan havi tízet, ami nem sok - a nyáron végrehajtott NATO-műveletek állítólag lecsillapították a környéket). Az utakon haramiák leselkednek. A közlekedés a külföldiek számára életveszélyes, csak tervezetten és igen korlátozottan zajlik. Ez az elmúlt évekhez képest romlást jelent, mint mindenhol az országban. "Fegyveresek jönnek le a hegyekből, a messzi járásokból, rajtaütnek az utazókon, betörnek a házakba" - mondja egy helyi újságíró, Mohammad Zarif. A helyzet tovább romolhat, ahogy Afganisztán a jövő évi elnökválasztásra készül.

Mindez nehezíti a fejlesztéseket (egy útépítést nemrég néhány napra le kellett állítani, mert a tálibok megfenyegették az építőket), de nem teszi lehetetlenné. Ami itt felépül, az meg is marad, szemben a déli tartományokkal, ahol a tálibok felgyújtják az új iskolákat és kórházakat. Baglan adottságai jók: van víz, a földművelés viszonylag fejlett, még némi ipar is van, átszeli az észak-déli főútvonal. A főváros, Pul-i-Kumri élénk, pezsgő hely, sok autóval, bankkal, szállodával. Még a vidék egy része is jól néz ki, noha minden rendezett környékre jut egy sivatagos, világvégi régió, ami reménytelenül megakadt az ókorban. Idén rosszabb: szárazság van, negyvenezer hektár földet vontak ki művelés alól, éhínség fenyeget. Dahne-e-Gori járásban egy földműves azt mondta, 16 kilométerről hozza a családjának az ivóvizet. Vannak emberek, akik már el is vándoroltak, mert az egész termésük odaveszett. A tanácselnök legalább egy emberről tud, aki éhen halt, és egy tucat nőről, akit prostitúcióra vitt az éhség.

A többség elfogadja a magyarok jelenlétét. A kérdezett helyiek többsége jó vagy semleges véleményt mondott a katonákról. "Nagyon hálás vagyok a magyaroknak. Fenntartják a rendet, és még egy rendelőt is építettek" - mondja Ali Huszein 43 éves boltos. Tény, hogy volt, aki nem is hallott a tevékenységükről, vagy őket vádolta a nehézségekért. "Az ő dolguk volna, hogy biztonságot teremtsenek. De akkor mit csinálnak a tálibok Andarabban, Nahrínban, Baglan Dzsadídban?" - kérdi Sokoriadzsan, a 37 éves tanítónő. De kimondottan ellenséges véleménnyel csak Baglan Dzsadídban találkoztunk, ahol az emberek a pastun nacionalizmus és konzervativizmus miatt hajlamosabbak a külföldi jelenlét elutasítására. De ez sem feltétlenül a honvédségnek szól. "A legtöbb ember összemossa a különböző NATO-országokat, az ő szemükben mind csak külföldi katonák" - mondja Maulavi Szofanalla Szidik, egy helyi mollá (vallási személy).

Etnikai vállalkozók

De a dolgok mégsem mennek túl jól. Az időnként erőszakba torkolló etnikai ellentétek, főleg a hazara-pastun viszály, a masszív korrupció megbénítja az államot. Etnikai megosztottsága miatt a tartomány teljesen félremenedzselt, egymást követik az inkompetens vagy korrupt kormányzók és azok, akik csak saját etnikumukkal foglalkoznak. Ilyen a jelenlegi, Abdul Dzsabar Hakbin is, aki egybehangzó vélemények szerint alkalmatlan feladatára. "Annak ellenére nem csinált semmit az idén, hogy szárazság van, ötven százalékkal növekedtek az élelmiszerárak, és a lakosság fele kevesebb mint napi egy dollárból él" - mondja egy nyugati fejlesztési illetékes. Ráadásul a kormányzó a NATO növekvő népszerűtlenségéből próbál tőkét kovácsolni, tüntetések élére áll (kettő is volt az elmúlt fél évben, elbaltázott NATO-akciók miatt). A legfontosabb személy Baglanban a rendőrfőnök, aki gyakorlatilag maffiavezér, kezében tartja a kábítószer-kereskedelmet, politikai ellenfelei szerint még a legitim teherszállítást is megsarcolja. (A rendőrség gatyába rázásával három magyar rendőrtiszt foglalatoskodik, évi százmillió forintért tartván képzéseket, melyek vélhetően nem oldják meg a fő problémákat, de a PRT legsikeresebb és legfontosabb programjaként tartják számon őket.)

A magyarok nem harcolnak, csak járőröznek, az ellenállókkal az amerikaiak és a németek foglalkoznak, meg az afgán kormányerők. A PRT fő feladata a fejlesztés. A cél, hogy az emberek életkörülményeinek javításával növeljék az új rend legitimációját, megelőzzék, hogy az afgánok az állam ellen forduljanak. De Magyarországnak minimális tapasztalata van az ilyesmiben, és ez meg is látszik. Túl azon, hogy kevés a pénz (évi hatszázhuszonötmillió forint), az egész kicsit átgondolatlannak tűnik. Négymillió forintért mecsetet építettek a rendőrségnek, nyilván, hogy megnyerjék őket maguknak, ami persze fontos lehet. Kilencmilliót fordítottak a helyi média támogatására, ami szintén nemes cél, de biztos, hogy ez a legfontosabb, amikor a lakosság nagy része bibliai szegénységben, félig háborús viszonyok közt él? A hindzsani rendelő üresen áll. Helyrehoztak továbbá járdát, pedig út sincs, és épült játszótér, holott alig van iskola. A beruházások jó részének hatása korlátozott, csak kisebb környékeket érint, gyakran messze a fő csomópontoktól.

A PRT-nél összesen egy civil dolgozik. A munkát alapvetően a katonák végzik, ami fejlesztési szakemberek szerint nem jó, egyrészt mert az egyenruha bizalmatlanságot ébreszt a helyiekben, másrészt mert a honvédeket túl sűrűn, félévente cserélik. Szakértők szerint markánsabb és állandóbb civil jelenlétre lenne szükség (erre már a PRT is rájött, hamarosan fel is vesznek egy afgán tanácsadót). A pénz megoszlik az otthoni minisztériumok között, és a koordináció akadozik. Talán ennek is köszönhető, hogy a beruházások eredményessége hagy némi kívánnivalót maga után, ahogy Sándor Tamás alezredes, a PRT most leköszönt parancsnoka is elismeri. (A PRT-n kívül pár civil szervezet, például a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet is foglalkozik fejlesztéssel.)

Mindez nem magyar sajátosság. Az egész afgán-nemzetközi fejlesztési stratégia zavaros. Tele van párhuzamosságokkal, rossz a koordináció a donorok, az illetékes nemzetközi szervezetek, államok és az afgán kormány között. Nem világos, hogy végeredményben ki miért felelős. "A helyi civil szervezetek évek óta panaszkodnak, hogy az egész fejlesztési stratégiát elgáncsolja az, hogy a messzi fővárosokban hozzá nem értő emberek hozzák meg a döntéseket anélkül, hogy odafigyelnének azokra, akik a terepen dolgoznak" - mondja Bálint Gábor, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet baglani munkatársa. "Volt egy olyan külföldi vízgazdálkodási projekt, amelyik egymásnak ugrasztott egy csomó családot, mert ész nélkül elkezdték átszabni az évezredes öntözési rendszert, anélkül, hogy felmérték volna, mi hogy van és kinek mennyi víz járna - pedig csak a helyieket kellett volna megkérdezni."

Kérdezni, felelni

Ehhez képest a magyarok egyelőre üresen álló rendelője nem is olyan nagy melléfogás, noha belekerült 15 millió forintba. Különösen, hogy senki nem állítja, hogy rendelők és iskolák nem kellenek. "Nehéz itt rosszul elkölteni a pénzt, annyira nincs ezeknek az embereknek semmijük" - mondja Bálint Gábor. Hozzáteszi: "De a jó szándék nem mindig elég. Ha építenek valamit, meg kell nézni rendesen, hogy az állam tényleg tudja-e biztosítani a működtetését."

Sándor alezredes szerint nem az a baj, hogy ők nem figyelnek oda arra, amit a helyiek kérnek, hanem az, hogy az afgánok maguk sem mindig tudják, mit akarnak. A tartományi fejlesztési terv, ami után neki dolgoznia kellene, szerinte felerészben nem egyezik meg azzal, amit maguk a helyiek kérnek. A kezüket némileg megköti, hogy a NATO-mandátumba bele van írva, hogy a magyar PRT-nek mire kell koncentrálnia: főleg egészségügyre és oktatásra. Belátva, hogy az eddigi stratégia nem volt túl hatékony, most megpróbálnak átállni az infrastruktúra-fejlesztésre (ez is benne van a mandátumban), így az útépítésre. Vagy olyan projektekre, amelyek munkát adnak az embereknek: például építenek egy börtönt és egy csirkefarmot.

Ez egybevág azzal, amit a helyiek - a kormányzó, a tanácselnök, fejlesztési szakemberek vagy a Narancs által az utcán interjúvolt emberek - hajtogatnak: út, öntözőrendszer, munkahely, áram. "Építsenek egy kilométer utat, és örökké hálásak leszünk" - mondja a kormányzó, aki egyébként pontosan tisztában van vele, hogy Magyarország lehetőségei szerények. "Öntözőcsatornákra, jobb vetőmagra, kutakra, munkahelyekre volna a legnagyobb szükség" - mondja Hajderi, a tanácselnök, hozzátéve, hogy azért a kicsiért is nagyon hálásak, amit a PRT eddig csinált.

"Lassan megy minden, kevés a donor" - védekezik Sándor. "A mi projektjeink kis dolgok, csak egy-egy helyet érintenek. Az áttöréshez nagy beruházások kellenének, hogy az ellenállóknak esélyük ne legyen a kormány ellen fordítani az embereket. Hogy az emberek lássák: van jövő."

"Ha elveszítjük a bizalmat, végünk"

Origo, 2008. október 15.

Afganisztánban több száz nemzetközi - köztük magyar - civil szervezet próbál segíteni a nyomorúságos és kaotikus körülmények között élő helyieken, humanitárius segélyekkel vagy hosszabb távú fejlesztéssel. Nem csak a háborús övezet jelentette kihívásokkal, de az afgánok bizalmatlanságával is meg kell küzdeniük. Helyszíni riport.

Azt szokás mondani, hogy a kényszer alatt tett fogadalmat nem kell betartani. De ez aligha vigasztalja Ahmed Sah Sirzajt, egy nemzetközi segélyszervezet munkatársát, akit tavaly októberben raboltak el Afganisztánban a tálibok, és csak azt követően engedték el, hogy megesküdött, soha többet nem dolgozik se a kormánynak, se külföldi szervezeteknek.

"Fogadkoztunk, hogy mi csak egészségügyi dolgozók vagyunk, és csak a betegeken akarunk segíteni" - mondta Sirzaj utóbb az ENSZ-nek. "De azt mondták, hogy végeznek velünk, mert mindenki, aki Hamid Karzai kormányának vagy a külföldieknek dolgozik, halált érdemel." Sirzaj végül a környék törzsi vezetőinek és egy komolyabb váltságdíjnak köszönhette életét.

Folytatás itt.

Nice to be popular

Richard Holbrooke, writing in this month’s Foreign Affairs, has this to say about what the next US president will have to do:

„And restoring respect for American values and leadership is essential -- not because it is nice to be popular but because respect is a precondition for legitimate leadership and enduring influence.”

Incidentally, this is the most concise way of explaining why democracy is important. Not because involving people in the the conduct of the community’s affairs is more moral ("nice") in some abstract sense. But because the outcomes are better, at least in the long term, if leadership is underpinned by respectful consultation with all those who have to bear the costs. There is nothing more dangerous and illusory in politics than the arrogance of thinking you know better. Few do temporarily and nobody on the long run. Leaders operate in a bubble, power corrupts, and in the end, cut off from the opinion of their peers and of those they are supposed to lead, they all go bankrupt.

Getting it Right, Eventually

Transitions Online, 2 October

The Hungarian and other new NATO members’ Afghan development projects are often inept, but even so vitally needed.

PUL-E-KHUMRI, Afghanistan | The little clinic next to the highway looks promising enough at first, its newly painted red-and-white walls a stark contrast to the general shabbiness of this war-torn and incredibly poor nation. Next to the building a painted sign declares proudly that the clinic is a gift of the Hungarian government to Afghanistan.

The only problem is that the place, ready for months now, stands empty – no doctors, no furniture, and certainly no patients – except for the caretaker, an old man who hasn’t received a salary in two months. He can’t even go to Kabul to complain, he says, because then who would look after the clinic? Or the empty building, rather, pointlessly built for some $60,000 because the Afghan government can’t afford to run it.

The clinic, built by the Hungarian Provincial Reconstruction Team on the Khinjan highway, was one of the projects that I visited in Baghlan province. I tried to gauge how one of the small European countries taking part in the Afghanistan war was dealing with a task many would assume is way above the weight of the new NATO members, lacking in experience as they are in expeditionary warfare and overseas development.

While perhaps not entirely representative in its total lack of success, the empty clinic tells us a lot about the problems NATO countries, and not only the Central and East Europeans, are experiencing here. Paykan Haideri, the president of the provincial council, says he doesn’t understand what the clinic is doing there, miles away from everything. He says if they’d only asked him, he’d have told the military reconstruction team, PRT in local parlance, to build it somewhere else. “Coordination has gotten better, but before we never knew what they were up to,” he says.

CROOKED COPS, INEPT ELITE

A pity, considering that Baghlan is one of the better places in the hellhole Afghanistan has become in the last three years. There is more security than in the war-torn south, although even here things are going sideways. Many districts have become no-go areas where even NATO treads carefully. Armed bandits roam the dirt roads, and there is some Taliban resistance targeting the international troops. The local police control the drug trade. Nongovernmental organizations are moving their headquarters to safer areas as roads have become too dangerous to travel.

Still, agriculture is doing better than in most places, there is even some industry, and the capital, Pul-e-Khumri, is bustling. NATO seems well-accepted partly because the province’s majority Tajiks hate the Taliban. “I am very grateful to the Hungarians. They keep the peace and they’ve even built a clinic,” says Ali Hussein, 43, a shopkeeper. Not everybody likes NATO so much, but it’s only in the Pashtun areas where I met with outright hostility (the Pashtun are the tribal group most closely affiliated with the Taliban).


In spite of this, development is not going too well. This is partly the government’s fault. The Afghan elite is astonishingly inept. Baghlan is on its eighth governor since 2001. “He has done nothing this year despite the fact that there is a drought, food prices are 50 percent up, and half the people are living on less than a dollar a day,” says one Western aid worker who didn’t wish to be named. The massive corruption and the ethnic divisions of the province are paralyzing the government. There are signs that the governor is trying to gain popularity by encouraging anti-Western feelings, an increasing problem after many bungled NATO raids.

Central to the war effort is development: making sure that the desperately poor Afghans don’t turn against the new Western-backed order. But the 215 Hungarian troops charged with getting Baghlan on its feet have no experience in development. They have a little money, some $4 million a year, but there doesn’t seem to be any real strategy. They built a mosque for the police, no doubt to win their support. They also spent $55,000 on an office for the local media. They built a sidewalk although there are no roads, and a kids’ playground although there are hardly any schools. The Khinjan highway clinic stands empty. Most of the projects, often far away from everything, have a very limited reach.

EVERYTHING TAKES FOREVER

The Hungarians’ PRT has only one civilian specialist, with most of the work done by troops. Development workers say that’s a mistake because the locals mistrust those in uniform. The soldiers also rotate too often, every six months. Development specialists in Baghlan say a stronger civilian presence is needed. The team has realized this and plans to hire another worker. But everything has to go through Budapest, where coordination is weak. The outcome of all this is that even the team commander, Lieutenant Colonel Tamas Sandor, admits that the effectiveness of its work leaves a lot to be desired.

This is hardly their fault alone. The entire development strategy for Afghanistan is a mess. Coordination is weak and it is unclear who is ultimately responsible. Many decisions are made in faraway capitals by people who have no idea about the country. To be fair, every little thing helps. “People here are so poor that it’s hard to actually misspend the money. But good will is not enough,” says a Western development specialist who asked not to be named for fear of getting into a conflict with his home government – his nervousness reflecting another problem, that of the obvious mistrust between the uniformed PRTs and civilian aid workers.

Sandor says his people are learning from their mistakes. They are trying to move away from health and education, the direction set by their NATO mandate, and concentrate on infrastructure and employment projects. This shift echoes what the locals – the governor, the council head, the people on the street – tell me: roads, water, jobs, electricity. “Build us one kilometer of road and we’ll be eternally grateful,” says Abdul Jabar Haqbin, the governor. “Everything takes forever,” the Hungarian commander says defensively. “There is little money. And our projects are small. To achieve a breakthrough, you’d need big investments so that the insurgents have no chance turning the people against the government. So that the people can believe they have a future.”

But the Hungarians, and the other new NATO members, are certainly trying. Poland, the Czech Republic, and Lithuania each has its own PRT, and the Poles are even fighting – as are the Romanians and soon the Hungarians. Many scoff that they are only doing it to please their new friend, the United States. Perhaps. But the Afghan children, most of whom were denied an education under the previous regime, and who are now filling the schools built by these governments – small contributions though they may be – probably aren’t bothered much.

Eltaf Najafizada contributed to this report.