Origo, 2009. március 27.
Kis külvárosokban csöndesen meghúzódó, az állam által el nem ismert sáriabíróságokra járnak a brit muszlimok, hogy ügyes-bajos ügyeiket elintézzék. Kézlevágásról és megkövezésről nincs szó, de a bíróságok gyakran tükrözik az angliai muszlim közösségek konzervativizmusát. Riport a leytoni iszlám bíróságról.
Qazol, a bangladesi férfi a gyermekkel az ölében feszültnek tűnt. Idegesen játszott fiacskája hajával, miközben az öreg sejk akadozó, de pontos angolsággal arról próbálta meggyőzni, hogy ne menjen vissza a feleségéhez, mert valószínűleg ugyanazokba a problémákba fognak belefutni, amelyek miatt nemrég elváltak.
Azután a mellette ülő, fekete sálat viselő asszonynál, Shahnoznál folytatta a győzködést. "Tudja, hogy milyen, ismeri a temperamentumát. Gondolja, hogy meg tudják oldani a problémákat? Én érvénytelenítem a válásukat, ha akarják, de ha újra ugyanott folytatják, ahol abbahagyták, akkor nincs értelme, értsék meg."
Folytatás itt.
Saturday, March 28, 2009
Saturday, March 21, 2009
"Nem volt hova bújni" - Sherine Tadros, az Al Dzsazíra tévécsatorna angol kiadásának riportere
Magyar Narancs, 2009. március 21.
Sherine Tadros, az Al Dzsazíra tévécsatorna angol kiadásának riportereként az egyetlen nyugati tudósító volt Gázában a januári háború alatt. Az egyiptomi származású brit újságírót kiegyensúlyozott újságírásról, az áldozatokkal való azonosulásról, és megrázó élményeiről kérdeztük.
Féltél?
Igen, féltem. Ugyanabban a helyzetben voltunk [a kollégáimmal], mint a gázaiak, az első naptól az utolsóig. Senki nem volt biztonságban és nem volt hova menekülni. Megadtuk a koordinátáinkat az izraeli katonaságnak és fel is hívtuk őket, hogy ugye biztonságban vagyunk. De azt mondták, ha Hamasz-harcosok vannak az épületben, akkor nem tudják garantálni a biztonságunkat. Úgyhogy igen, féltem.
Hogyan kezelted ezt a helyzetet, a veszélyt, a félelmet?
Úgy éreztük, nincs más választásunk. Nem volt ugyanis hova bújni és nem tudtunk kimenni Gázából. Ez valahogy megkönnyebbüléssel is töltött el, mert nem kellett azon agyalni, hogy akkor mi legyen. Szóval megpróbáltunk a munkára koncentrálni, amennyire csak lehetett - a többi Isten dolga. Ha menni kell, hát menni kell. Persze megpróbáltunk minél kevesebbet lenni az utcán meg elkerülni azokat a környékeket, ahol a legsúlyosabb volt a harc, és az irodában maradni, amiről tudott a hadsereg. De igazából nem volt mit tenni.
Volt olyan helyzet, amikor kevésen múlott az életed?
Egyszer a kórházból kijövet azon tanakodtunk a kollégámmal, hogy együnk-e egy falafelt. Végül úgy döntöttünk, hogy áá, mennyünk vissza az irodába. És nem viccelek, öt perccel később, már a kocsiban voltunk, hatalmas robbanás - ez volt a mecset, ami a kórház mellett állt. És a falafelstandból nem maradt semmi. Szóval ha megállunk enni, akkor odavesztünk volna. De bombáztak egyszer az irodához közel is, hogy belerázkódott az épület, és egész éjjel lehetett hallni a lövöldözést. A végén már azon viccelődtünk, egy reggel izraeli katonákat fogunk találni a vágószobában.
Hogyan tudtál dolgozni ilyen körülmények közt?
Két tudósító volt, Aman meg én, de mindenki más - kameramann, világosító, vágó, producer, sofőr, tolmács - helyi alkalmazott volt. Erre korábban nem is gondoltam, de ha egy olyan emberrel dolgozol, olyan sofőröd van, akit hónapok óta ismersz, és megkérdezed, hogy veszélyes-e ez az utca vagy hogy most mit csináljunk, akkor mégiscsak olyan embertől kérdezed, akit ismersz, akiben megbízol. Az életedet is rábíznád. De ha egy csomó idegennel vagy... az egész annál ijesztőbb lesz. Arra gondoltam az elején néha, hogy nem akarok meghalni egy kocsiban tele idegenekkel. Ha valami történik, vajon kórházba visznek majd? De közben ezekben a helyzetekben nagyon gyorsan kialakul az emberek közt egy olyan ragaszkodás és kötődés, ami semmihez nem hasonlítható. Mert annyira nagy az élmény, amit megosztotok. A palesztinok egyébként is a legnyitottabb és legbarátságosabb emberek a világon. Azóta is napi szinten tartom velük a kapcsolatot.
Arra is gondolok, hogy elég nehéz valakinek mikrofont dugni az orra alá, hogy hogyan érzi magát, amikor éppen odaveszett az egész családja.
Én nem csinálok ilyet. Odamegyünk, bemutatkozunk, hogy az Al Dzsazírától vagyunk, és megkérdezzük, hogy akar-e nekünk nyilatkozni. És csak akkor kapcsoljuk be a kamerát, ha akar. Nem az volt a cél, hogy sírjanak és a hajukat tépjék a kamerába. Hanem az, hogy nyugodtan elmondják a világnak, mi történt velük. Vannak sztorik, amiken napokig dolgoztunk, időt töltöttünk az interjúalanyokkal, hogy megértsük a sztorit. Nagyon fontos, hogy biztonságban érezzék magukat, hogy megnyugodjanak. Egyébként csak a sírás-rívást látod, azt meg megunják az emberek hamar és kikapcsolják a tévét. Éreznünk kellett a palesztinokat, a fájdalmukat, hogy el tudjuk magyarázni, min mennek keresztül. Azt nem lehet, hogy csak megkérded őket, mit éreznek, aztán rohansz vissza az irodába.
De ha sok időt töltesz velük, közben ráadásul téged is bombáznak, akkor hozzájuk nő a szíved. Nem tartasz attól, hogy ez eltorzítja a munkádat? Vagy éppen ellenkezőleg, ez a legjobb módja annak, hogy elmondd, mi történik?
Az egyik felem teljesen velük volt és átérezte, amit ők éreznek, a másik felem pedig megmaradt gondolkodó újságírónak: oké, a ház, amit lebombáztak, itt és itt van, erről a környékről pedig tudni lehet, hogy Hamasz-terület. Átérezheted az emberek fájdalmát, de attól még feltehetsz nekik kemény kérdéseket. Végeredményben megmaradsz újságírónak. De ha ennyire erős a sztori, mint ez, ami ezekkel az emberekkel történt, akkor nem félsz a következményektől. Attól, hogy megkérdezd az izraelieket, hogy is van ez? Sőt, annál jobban akarod hallani a magyarázatukat. Hogy Hamasz-harcosok voltak abban a házban. Ez oké, ez az ő álláspontjuk. Mert utána még mindig meg tudtuk mutatni a nézőknek, hogy ebben a házban gyerekek haltak meg, és nincsenek sehol a Hamasz-harcosok. Azt kell megérteni, hogy nincs értelme kiegyensúlyozott újságírásról beszélni, amikor a sztori maga nem kiegyensúlyozott. Nem lehet mesterségesen kiegyensúlyozni, telerakni izraeli véleményekkel. Az én dolgom az, hogy elmondjam, mi történt, kontextusba helyezzem, és mindkét félnek megadjam a lehetőséget, hogy elmondja az érveit.
De attól nem féltél, hogy a nézők azt fogják gondolni, hogy Sherine-t túlságosan megfogták az események, azonosult a palesztinokkal, nem bízhatunk meg hát a tudósításaiban?
Én csak sztorikat mondtam el, soha nem ültem az anyákkal és sírtam velük a kamera előtt. Ráadásul a sztorik egyáltalán nem voltak politikaiak, nagyon kevesen rázták az öklüket, hogy az izraeliek megfizetnek ezért. Ezek emberi történetek voltak. Megpróbáltuk megmutatni az embereknek, hogy milyen Gázában lenni. És megadtuk a lehetőséget Izraelnek, hogy kommentálja ezeket a sztorikat. Az újságírói minimum az, hogy mindkét oldallal tisztességesen bánunk. Hogy mindenki elmondhatja az álláspontját. De ugyanannyi időt adni mindkét oldalnak, ez egy tévedés. Legyen tíz perc Mark Regevvel [az izraeli kormány szóvivője - a szerk.], aki tökéletesen beszél angolul, intelligens, és tíz profi készíti fel az interjúra? Aztán egy palesztin mentőssel, aki fel van dúlva, nem tudja magát olyan jól kifejezni, és tíz percig beszél félig összefüggéstelenül valamiről, amire nem is tudsz odafigyelni? Holott az ő sztorija a sztori? Ez igazságos volna? Nem hiszem. Érzelemdúsak voltak a tudósításaim? Abszolút. Igazságtalanok és részrehajlók? Nem hiszem. Azt akarod, hogy fagyos tekintettel számoljak be arról, hogy egy fiatal fiú az elmúlt három napot az anyja mellett ülve töltötte, aki halott, és a bátyja mellett, aki halott? Hogyan adom ezt elő érzelemmentesen? A sztori volt érzelemdús, nem én.
Megpróbálhattad volna kinyomozni, hogy igaz-e az izraeli állítás, hogy a Hamasz a lakott területekről lövi a rakétáit.
Minden egyes riportban feltettük ezt a kérdést, bár általában nem is kellett, mert mondták maguktól, hogy volt-e ott fegyveres, hallottak-e aknavetőt. A palesztinok is tudták, hogy az izraeliek ezzel érvelnek. Mi ezt nem hallgattuk el. És a palesztinok gyakran mondták, hogy igen, voltak ott harcosok. El akarták mondani a világnak, hogy ellenállnak, hogy van valaki, aki megpróbálja őket megvédeni. De a lényeg ugyanaz: azok az emberek, akik meghaltak, többségükben civilek voltak. Voltak, akik azt várták tőlem, hogy készítsek egész anyagokat arról, hogy mit csinálnak a Hamasz-harcosok. De nem ez volt a sztori. És egyébként is képtelenség volt őket elérni a háború alatt. De állandó téma volt: miért folytatja a Hamasz a rakétázást még mindig? A politikai tisztek pedig azt mondták, hogy nekik csak ez a fegyverük és azzal állnak ellent, amivel tudnak. Mi pedig erről számoltunk be. Nekem nem az a dolgom, hogy ítéletet hozzak, hanem az, hogy tudósítsak.
De érted, hogy ez mennyire fontos eleme a sztorinak, hiszen Izrael az egész ügyét erre építette: a Hamasz a palesztin civilek háta mögé bújik, ezért ők nem felelősek az ártatlanok haláláért.
Ez az izraeli álláspont. Az én dolgom az, hogy megkérdőjelezzem ezt az álláspontot például úgy, hogy felteszem a kérdést, ki a Hamasz-harcos az izraeliek szerint. Mondjuk minden harminc év alatti férfi? Az arányosság elve pedig azt jelenti, hogy az izraelieknek jogukban áll rálőni akár egy kórházra is, ha onnan tüzet nyitnak rájuk, egészen addig, amíg az így megölt harcosok számánál nem lényegesen nagyobb a keresztűzben meghalt civilek száma. Ezt elmondtam a tudósításokban, mert ez a törvény [a genfi egyezmény szerint - a szerk.].
Szerinted elkövetett Izrael háborús bűnöket?
Ezt nem az én dolgom eldönteni. De annyit mondhatok, hogy láttunk fehérfoszfor-lövedékeknek látszó lövedékeket Talal Hauában [Gáza északkeleti külvárosa - a szerk.], illetve fehérfoszfor-robbanásokat olyan területek felett, ahol jól tudhatóan civilek laknak, mint például az Al-Quds kórház. [A fehér foszfor legális fegyver, de nem szabad polgári területeken bevetni, mert nagyon súlyos égéseket okoz - a szerk.] Az orvosok, ideértve a norvég orvosokat is, azt mondták, hogy az égések megegyeznek azzal, amit a fehér foszfor okoz. És rengeteg halott gyereket és nőt láttam, és ez felveti az arányosság kérdését.
Hogyan befolyásolta a munkádat, hogy te voltál az egyetlen nyugati újságíró benn, hiszen Izrael lezárta a határt?
Újságíróként üdítő: az év sztorija. Óriási lehetőség. De egyébként óriási teher: senki más nem volt ott, hogy elmondja, mi történik. Egyedül mi tudtuk megmutatni a nyugati világnak, ami egyedül tudott volna akkora nyomást helyezni a politikusokra, hogy megpróbáljanak tenni valamit. És ez nagy teher.
Milyen érzés volt, amikor világossá vált, hogy ebben a tekintetben eredménytelen a munkátok?
Láttuk az embereken a csalódottságot. Minek álljunk veletek szóba, kérdezték, amikor mindenki csak sajnálkozik, hogy szegény palesztinok, aztán kikapcsolja a tévét? Hol vannak azok, akik folyton a palesztin ügyről beszélnek? Hol vannak az arabok? Dühösek voltak. Néha én is. Annyian mondták, hogy meghatódtak a riportjaimtól. Én meg azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem csap át ez az érzés bennük konkrét cselekvéssé.
Szerinted szokott néha?
Szerintem igen. Píárszempontból egy háború okozhat akkora károkat, hogy egyszerűen nem éri meg folytatni. Szerintem ez most is része volt az izraeli kalkulációknak, noha azt gondolom, ők már hozzászoktak a rossz sajtóhoz. Az én dolgom egyébként is csak az, hogy elmondjam a sztorit, nem az, hogy megbuktassam a kormányt. Csak azt akartam, hogy az emberek érezzék, tényleg érezzék, min mennek keresztül a gázaiak.
Van olyan sztori, ami különösen megfogott?
Igen, a Szamúni család története [ennek a családnak 48 tagja halt meg egy nap alatt egy izraeli támadás során - a szerk.]. Ezzel töltöttem a legtöbb időt. Ahmaddal és Abdallával, a két testvérrel, akik napokig ültek a halott rokonaik mellett. Ezt volt a legnehezebb visszanézni. Velük voltam az elejétől a végéig, amikor visszamentek, hogy kihozzák a halottakat a házból. Ezt soha nem felejtem el.
Jól alszol?
Most úgy hangzol, mint a pszichológusom [nevet]. Igen, jól vagyok. Menet közben kiadtam magamból a dolgokat, nem fogtam vissza az érzelmeit. Sokat beszéltem a barátaimmal telefonon a háború közben is. Bár a gyerekekre érzékenyebb lettem. Tisztábban látom, hogy mennyire törékeny az ember élete, milyen hatással van egy anyára, ha meghal a gyermeke. Hányszor látunk halott gyereket, hányszor vigasztalunk valakit? Majdnem minden nap ezt csináltuk ott. Emlékszem egy nőre, aki panaszkodott, hogy azt kérdezgetik tőle a gyerekei, hogy mama, meg fogunk-e halni. És azt mondta, jaj, nem tudom, mit csináljak, nem akarok nekik hazudni, mit mondjak, nem mondhatom, hogy nem, hát tényleg lehet, hogy meg fogunk halni. Ezzel annyira azonosulni tudtam, mert tudom, hogy mennyire fontos vagyok én a szüleimnek. Mit csinálsz, ha nem tudod hova rakni a gyerekeket, mert sehol nem biztonságos? És ez az érzés szerintem átjött a riportjaimban, ez az empátia.
Vissza akarsz menni?
Amilyen hamar csak lehet. Ha ezen átestél, akkor sokat hozzá tudsz tenni a későbbiekhez is, mint újságíró. Ez nem olyan, mint amikor utóbb hallod a sztorikat. Mi tényleg átéltük őket.
Sherine Tadros, az Al Dzsazíra tévécsatorna angol kiadásának riportereként az egyetlen nyugati tudósító volt Gázában a januári háború alatt. Az egyiptomi származású brit újságírót kiegyensúlyozott újságírásról, az áldozatokkal való azonosulásról, és megrázó élményeiről kérdeztük.
Féltél?
Igen, féltem. Ugyanabban a helyzetben voltunk [a kollégáimmal], mint a gázaiak, az első naptól az utolsóig. Senki nem volt biztonságban és nem volt hova menekülni. Megadtuk a koordinátáinkat az izraeli katonaságnak és fel is hívtuk őket, hogy ugye biztonságban vagyunk. De azt mondták, ha Hamasz-harcosok vannak az épületben, akkor nem tudják garantálni a biztonságunkat. Úgyhogy igen, féltem.
Hogyan kezelted ezt a helyzetet, a veszélyt, a félelmet?
Úgy éreztük, nincs más választásunk. Nem volt ugyanis hova bújni és nem tudtunk kimenni Gázából. Ez valahogy megkönnyebbüléssel is töltött el, mert nem kellett azon agyalni, hogy akkor mi legyen. Szóval megpróbáltunk a munkára koncentrálni, amennyire csak lehetett - a többi Isten dolga. Ha menni kell, hát menni kell. Persze megpróbáltunk minél kevesebbet lenni az utcán meg elkerülni azokat a környékeket, ahol a legsúlyosabb volt a harc, és az irodában maradni, amiről tudott a hadsereg. De igazából nem volt mit tenni.
Volt olyan helyzet, amikor kevésen múlott az életed?
Egyszer a kórházból kijövet azon tanakodtunk a kollégámmal, hogy együnk-e egy falafelt. Végül úgy döntöttünk, hogy áá, mennyünk vissza az irodába. És nem viccelek, öt perccel később, már a kocsiban voltunk, hatalmas robbanás - ez volt a mecset, ami a kórház mellett állt. És a falafelstandból nem maradt semmi. Szóval ha megállunk enni, akkor odavesztünk volna. De bombáztak egyszer az irodához közel is, hogy belerázkódott az épület, és egész éjjel lehetett hallni a lövöldözést. A végén már azon viccelődtünk, egy reggel izraeli katonákat fogunk találni a vágószobában.
Hogyan tudtál dolgozni ilyen körülmények közt?
Két tudósító volt, Aman meg én, de mindenki más - kameramann, világosító, vágó, producer, sofőr, tolmács - helyi alkalmazott volt. Erre korábban nem is gondoltam, de ha egy olyan emberrel dolgozol, olyan sofőröd van, akit hónapok óta ismersz, és megkérdezed, hogy veszélyes-e ez az utca vagy hogy most mit csináljunk, akkor mégiscsak olyan embertől kérdezed, akit ismersz, akiben megbízol. Az életedet is rábíznád. De ha egy csomó idegennel vagy... az egész annál ijesztőbb lesz. Arra gondoltam az elején néha, hogy nem akarok meghalni egy kocsiban tele idegenekkel. Ha valami történik, vajon kórházba visznek majd? De közben ezekben a helyzetekben nagyon gyorsan kialakul az emberek közt egy olyan ragaszkodás és kötődés, ami semmihez nem hasonlítható. Mert annyira nagy az élmény, amit megosztotok. A palesztinok egyébként is a legnyitottabb és legbarátságosabb emberek a világon. Azóta is napi szinten tartom velük a kapcsolatot.
Arra is gondolok, hogy elég nehéz valakinek mikrofont dugni az orra alá, hogy hogyan érzi magát, amikor éppen odaveszett az egész családja.
Én nem csinálok ilyet. Odamegyünk, bemutatkozunk, hogy az Al Dzsazírától vagyunk, és megkérdezzük, hogy akar-e nekünk nyilatkozni. És csak akkor kapcsoljuk be a kamerát, ha akar. Nem az volt a cél, hogy sírjanak és a hajukat tépjék a kamerába. Hanem az, hogy nyugodtan elmondják a világnak, mi történt velük. Vannak sztorik, amiken napokig dolgoztunk, időt töltöttünk az interjúalanyokkal, hogy megértsük a sztorit. Nagyon fontos, hogy biztonságban érezzék magukat, hogy megnyugodjanak. Egyébként csak a sírás-rívást látod, azt meg megunják az emberek hamar és kikapcsolják a tévét. Éreznünk kellett a palesztinokat, a fájdalmukat, hogy el tudjuk magyarázni, min mennek keresztül. Azt nem lehet, hogy csak megkérded őket, mit éreznek, aztán rohansz vissza az irodába.
De ha sok időt töltesz velük, közben ráadásul téged is bombáznak, akkor hozzájuk nő a szíved. Nem tartasz attól, hogy ez eltorzítja a munkádat? Vagy éppen ellenkezőleg, ez a legjobb módja annak, hogy elmondd, mi történik?
Az egyik felem teljesen velük volt és átérezte, amit ők éreznek, a másik felem pedig megmaradt gondolkodó újságírónak: oké, a ház, amit lebombáztak, itt és itt van, erről a környékről pedig tudni lehet, hogy Hamasz-terület. Átérezheted az emberek fájdalmát, de attól még feltehetsz nekik kemény kérdéseket. Végeredményben megmaradsz újságírónak. De ha ennyire erős a sztori, mint ez, ami ezekkel az emberekkel történt, akkor nem félsz a következményektől. Attól, hogy megkérdezd az izraelieket, hogy is van ez? Sőt, annál jobban akarod hallani a magyarázatukat. Hogy Hamasz-harcosok voltak abban a házban. Ez oké, ez az ő álláspontjuk. Mert utána még mindig meg tudtuk mutatni a nézőknek, hogy ebben a házban gyerekek haltak meg, és nincsenek sehol a Hamasz-harcosok. Azt kell megérteni, hogy nincs értelme kiegyensúlyozott újságírásról beszélni, amikor a sztori maga nem kiegyensúlyozott. Nem lehet mesterségesen kiegyensúlyozni, telerakni izraeli véleményekkel. Az én dolgom az, hogy elmondjam, mi történt, kontextusba helyezzem, és mindkét félnek megadjam a lehetőséget, hogy elmondja az érveit.
De attól nem féltél, hogy a nézők azt fogják gondolni, hogy Sherine-t túlságosan megfogták az események, azonosult a palesztinokkal, nem bízhatunk meg hát a tudósításaiban?
Én csak sztorikat mondtam el, soha nem ültem az anyákkal és sírtam velük a kamera előtt. Ráadásul a sztorik egyáltalán nem voltak politikaiak, nagyon kevesen rázták az öklüket, hogy az izraeliek megfizetnek ezért. Ezek emberi történetek voltak. Megpróbáltuk megmutatni az embereknek, hogy milyen Gázában lenni. És megadtuk a lehetőséget Izraelnek, hogy kommentálja ezeket a sztorikat. Az újságírói minimum az, hogy mindkét oldallal tisztességesen bánunk. Hogy mindenki elmondhatja az álláspontját. De ugyanannyi időt adni mindkét oldalnak, ez egy tévedés. Legyen tíz perc Mark Regevvel [az izraeli kormány szóvivője - a szerk.], aki tökéletesen beszél angolul, intelligens, és tíz profi készíti fel az interjúra? Aztán egy palesztin mentőssel, aki fel van dúlva, nem tudja magát olyan jól kifejezni, és tíz percig beszél félig összefüggéstelenül valamiről, amire nem is tudsz odafigyelni? Holott az ő sztorija a sztori? Ez igazságos volna? Nem hiszem. Érzelemdúsak voltak a tudósításaim? Abszolút. Igazságtalanok és részrehajlók? Nem hiszem. Azt akarod, hogy fagyos tekintettel számoljak be arról, hogy egy fiatal fiú az elmúlt három napot az anyja mellett ülve töltötte, aki halott, és a bátyja mellett, aki halott? Hogyan adom ezt elő érzelemmentesen? A sztori volt érzelemdús, nem én.
Megpróbálhattad volna kinyomozni, hogy igaz-e az izraeli állítás, hogy a Hamasz a lakott területekről lövi a rakétáit.
Minden egyes riportban feltettük ezt a kérdést, bár általában nem is kellett, mert mondták maguktól, hogy volt-e ott fegyveres, hallottak-e aknavetőt. A palesztinok is tudták, hogy az izraeliek ezzel érvelnek. Mi ezt nem hallgattuk el. És a palesztinok gyakran mondták, hogy igen, voltak ott harcosok. El akarták mondani a világnak, hogy ellenállnak, hogy van valaki, aki megpróbálja őket megvédeni. De a lényeg ugyanaz: azok az emberek, akik meghaltak, többségükben civilek voltak. Voltak, akik azt várták tőlem, hogy készítsek egész anyagokat arról, hogy mit csinálnak a Hamasz-harcosok. De nem ez volt a sztori. És egyébként is képtelenség volt őket elérni a háború alatt. De állandó téma volt: miért folytatja a Hamasz a rakétázást még mindig? A politikai tisztek pedig azt mondták, hogy nekik csak ez a fegyverük és azzal állnak ellent, amivel tudnak. Mi pedig erről számoltunk be. Nekem nem az a dolgom, hogy ítéletet hozzak, hanem az, hogy tudósítsak.
De érted, hogy ez mennyire fontos eleme a sztorinak, hiszen Izrael az egész ügyét erre építette: a Hamasz a palesztin civilek háta mögé bújik, ezért ők nem felelősek az ártatlanok haláláért.
Ez az izraeli álláspont. Az én dolgom az, hogy megkérdőjelezzem ezt az álláspontot például úgy, hogy felteszem a kérdést, ki a Hamasz-harcos az izraeliek szerint. Mondjuk minden harminc év alatti férfi? Az arányosság elve pedig azt jelenti, hogy az izraelieknek jogukban áll rálőni akár egy kórházra is, ha onnan tüzet nyitnak rájuk, egészen addig, amíg az így megölt harcosok számánál nem lényegesen nagyobb a keresztűzben meghalt civilek száma. Ezt elmondtam a tudósításokban, mert ez a törvény [a genfi egyezmény szerint - a szerk.].
Szerinted elkövetett Izrael háborús bűnöket?
Ezt nem az én dolgom eldönteni. De annyit mondhatok, hogy láttunk fehérfoszfor-lövedékeknek látszó lövedékeket Talal Hauában [Gáza északkeleti külvárosa - a szerk.], illetve fehérfoszfor-robbanásokat olyan területek felett, ahol jól tudhatóan civilek laknak, mint például az Al-Quds kórház. [A fehér foszfor legális fegyver, de nem szabad polgári területeken bevetni, mert nagyon súlyos égéseket okoz - a szerk.] Az orvosok, ideértve a norvég orvosokat is, azt mondták, hogy az égések megegyeznek azzal, amit a fehér foszfor okoz. És rengeteg halott gyereket és nőt láttam, és ez felveti az arányosság kérdését.
Hogyan befolyásolta a munkádat, hogy te voltál az egyetlen nyugati újságíró benn, hiszen Izrael lezárta a határt?
Újságíróként üdítő: az év sztorija. Óriási lehetőség. De egyébként óriási teher: senki más nem volt ott, hogy elmondja, mi történik. Egyedül mi tudtuk megmutatni a nyugati világnak, ami egyedül tudott volna akkora nyomást helyezni a politikusokra, hogy megpróbáljanak tenni valamit. És ez nagy teher.
Milyen érzés volt, amikor világossá vált, hogy ebben a tekintetben eredménytelen a munkátok?
Láttuk az embereken a csalódottságot. Minek álljunk veletek szóba, kérdezték, amikor mindenki csak sajnálkozik, hogy szegény palesztinok, aztán kikapcsolja a tévét? Hol vannak azok, akik folyton a palesztin ügyről beszélnek? Hol vannak az arabok? Dühösek voltak. Néha én is. Annyian mondták, hogy meghatódtak a riportjaimtól. Én meg azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem csap át ez az érzés bennük konkrét cselekvéssé.
Szerinted szokott néha?
Szerintem igen. Píárszempontból egy háború okozhat akkora károkat, hogy egyszerűen nem éri meg folytatni. Szerintem ez most is része volt az izraeli kalkulációknak, noha azt gondolom, ők már hozzászoktak a rossz sajtóhoz. Az én dolgom egyébként is csak az, hogy elmondjam a sztorit, nem az, hogy megbuktassam a kormányt. Csak azt akartam, hogy az emberek érezzék, tényleg érezzék, min mennek keresztül a gázaiak.
Van olyan sztori, ami különösen megfogott?
Igen, a Szamúni család története [ennek a családnak 48 tagja halt meg egy nap alatt egy izraeli támadás során - a szerk.]. Ezzel töltöttem a legtöbb időt. Ahmaddal és Abdallával, a két testvérrel, akik napokig ültek a halott rokonaik mellett. Ezt volt a legnehezebb visszanézni. Velük voltam az elejétől a végéig, amikor visszamentek, hogy kihozzák a halottakat a házból. Ezt soha nem felejtem el.
Jól alszol?
Most úgy hangzol, mint a pszichológusom [nevet]. Igen, jól vagyok. Menet közben kiadtam magamból a dolgokat, nem fogtam vissza az érzelmeit. Sokat beszéltem a barátaimmal telefonon a háború közben is. Bár a gyerekekre érzékenyebb lettem. Tisztábban látom, hogy mennyire törékeny az ember élete, milyen hatással van egy anyára, ha meghal a gyermeke. Hányszor látunk halott gyereket, hányszor vigasztalunk valakit? Majdnem minden nap ezt csináltuk ott. Emlékszem egy nőre, aki panaszkodott, hogy azt kérdezgetik tőle a gyerekei, hogy mama, meg fogunk-e halni. És azt mondta, jaj, nem tudom, mit csináljak, nem akarok nekik hazudni, mit mondjak, nem mondhatom, hogy nem, hát tényleg lehet, hogy meg fogunk halni. Ezzel annyira azonosulni tudtam, mert tudom, hogy mennyire fontos vagyok én a szüleimnek. Mit csinálsz, ha nem tudod hova rakni a gyerekeket, mert sehol nem biztonságos? És ez az érzés szerintem átjött a riportjaimban, ez az empátia.
Vissza akarsz menni?
Amilyen hamar csak lehet. Ha ezen átestél, akkor sokat hozzá tudsz tenni a későbbiekhez is, mint újságíró. Ez nem olyan, mint amikor utóbb hallod a sztorikat. Mi tényleg átéltük őket.
Wednesday, March 4, 2009
Saved from themselves
Transitions Online, 4 March
BRUSSELS | Central and Eastern Europeans are the new bankers of the credit crisis.
They are the new Northern Rock. In fact, call them Eastern Rock.
Incompetent and greedy, having spent (or lent) themselves into near-bankruptcy, some are now asking for a bailout from those who were cautious enough to hold on to the purse strings.
They are getting it.
Don't pay any attention to the rejection of Hungarian Prime Minister Ferenc Gyurcsany's 190 billion euro rescue package at the 1 March European Union summit. Nobody, including him, had expected that the plan, announced without preparation or groundwork, would be taken seriously.
What the Hungarians really wanted, and got, was a promise that the EU would help out those who are in trouble, whether through a coordinated Eastern European bailout or on a case-by-case basis, as the summit participants eventually decided.
What no one could get the German chancellor to admit as recently as a month ago is now almost axiomatic: EU states that face bankruptcy will be bailed out, whether they are in the eurozone (Ireland) or not (Hungary).
In fact, the Hungarians and the Latvians have already gotten nearly 10 billion euros of EU money between them. Another 24.5 billion euros of international loan money was scraped together on 27 February to prop up the region’s tottering banks and credit-crunched companies.
But in fact as early as 2003, when EU members’ fiscal irresponsibility and the union’s response to it was first a serious issue (remember Germany under big spender Gerhard Schroeder?), it was already widely assumed, at least by Brussels types, that the no-bailout rule of the eurozone was bendable. Given how intertwined our economies are, it was impossible to assume that a state like Italy would be allowed to default. Because whatever the moral hazard and whatever the rulebook, the consequences would be catastrophic.
Hungary and Latvia may not seem like "systemically important" states. But given how major Western European banking houses are exposed to Eastern Europe (they own 1.25 trillion euros in debt), countries like Austria, Belgium, or Sweden are looking at a bloodbath if people in the East start to default on their mortgages.
Helping us has nothing to do with European solidarity (we might be in trouble then). It is about survival.
GRUDGING HELP
Still, it is no wonder that a bad taste is left in the mouths of those who resisted the lure of gold and tightened their belts throughout the boom years. It is also no wonder that leaders of those countries where taxing and spending policies have been more rational and lending has been more measured – the Czech Republic, Slovakia, Poland, and Slovenia – tried to distance themselves from the blanket bailout proposal.
At the 1 March EU summit, the Danes and the Germans particularly grumbled that it was an outrage to ask them to pay for countries like Hungary that got where they are through their own fault. In fact, the bastards probably deserve a debt default just to learn some basic economics, you could almost hear them mutter.
But complain and grumble as they do, pay they almost certainly will, just as treasuries the world over are cleaning up the mess made by the Northern Rocks and Citigroups and UBSs.
Forget about moral hazard. The end of the world is nigh.
And so it was equally unsurprising, although much less noticed after the summit, that Germany and France cautiously supported (or at least didn't reject) a Hungarian proposal that countries that fulfill the requirements of entry into the eurozone should not have to spend two years waiting in the ERM-II exchange-rate mechanism, the antechamber of the eurozone. They should be allowed to join immediately. Talk about a mad dash to safety.
But if the storm is pulling people together on some matters, it is less evident that European countries will be able to resist protectionism. Unlike a default by a neighbor, the eventual effects of pushing home-market preferences, like a drop in trade, take a while to bite. In fact, such policies can seem like a good idea at first. And though the European Commission last Friday declared itself satisfied that the French car-industry bailout plan was not protectionist after all, there might be new attempts to save somebody’s own skin at the expense of everybody else.
The Western bank bailouts of the last few months, too, had protectionist elements insofar as they directed new lending to the home market (nearly pushing Eastern European banks over the cliff as a result). EU leaders promised to stop doing that, too. But it is anybody's guess how long they can resist if things turn nasty. The uncomfortable truth is that prime ministers are responsible to their own countries’ electorates, not to Europe's. In Europe, too, all politics is local.
BRUSSELS | Central and Eastern Europeans are the new bankers of the credit crisis.
They are the new Northern Rock. In fact, call them Eastern Rock.
Incompetent and greedy, having spent (or lent) themselves into near-bankruptcy, some are now asking for a bailout from those who were cautious enough to hold on to the purse strings.
They are getting it.
Don't pay any attention to the rejection of Hungarian Prime Minister Ferenc Gyurcsany's 190 billion euro rescue package at the 1 March European Union summit. Nobody, including him, had expected that the plan, announced without preparation or groundwork, would be taken seriously.
What the Hungarians really wanted, and got, was a promise that the EU would help out those who are in trouble, whether through a coordinated Eastern European bailout or on a case-by-case basis, as the summit participants eventually decided.
What no one could get the German chancellor to admit as recently as a month ago is now almost axiomatic: EU states that face bankruptcy will be bailed out, whether they are in the eurozone (Ireland) or not (Hungary).
In fact, the Hungarians and the Latvians have already gotten nearly 10 billion euros of EU money between them. Another 24.5 billion euros of international loan money was scraped together on 27 February to prop up the region’s tottering banks and credit-crunched companies.
But in fact as early as 2003, when EU members’ fiscal irresponsibility and the union’s response to it was first a serious issue (remember Germany under big spender Gerhard Schroeder?), it was already widely assumed, at least by Brussels types, that the no-bailout rule of the eurozone was bendable. Given how intertwined our economies are, it was impossible to assume that a state like Italy would be allowed to default. Because whatever the moral hazard and whatever the rulebook, the consequences would be catastrophic.
Hungary and Latvia may not seem like "systemically important" states. But given how major Western European banking houses are exposed to Eastern Europe (they own 1.25 trillion euros in debt), countries like Austria, Belgium, or Sweden are looking at a bloodbath if people in the East start to default on their mortgages.
Helping us has nothing to do with European solidarity (we might be in trouble then). It is about survival.
GRUDGING HELP
Still, it is no wonder that a bad taste is left in the mouths of those who resisted the lure of gold and tightened their belts throughout the boom years. It is also no wonder that leaders of those countries where taxing and spending policies have been more rational and lending has been more measured – the Czech Republic, Slovakia, Poland, and Slovenia – tried to distance themselves from the blanket bailout proposal.
At the 1 March EU summit, the Danes and the Germans particularly grumbled that it was an outrage to ask them to pay for countries like Hungary that got where they are through their own fault. In fact, the bastards probably deserve a debt default just to learn some basic economics, you could almost hear them mutter.
But complain and grumble as they do, pay they almost certainly will, just as treasuries the world over are cleaning up the mess made by the Northern Rocks and Citigroups and UBSs.
Forget about moral hazard. The end of the world is nigh.
And so it was equally unsurprising, although much less noticed after the summit, that Germany and France cautiously supported (or at least didn't reject) a Hungarian proposal that countries that fulfill the requirements of entry into the eurozone should not have to spend two years waiting in the ERM-II exchange-rate mechanism, the antechamber of the eurozone. They should be allowed to join immediately. Talk about a mad dash to safety.
But if the storm is pulling people together on some matters, it is less evident that European countries will be able to resist protectionism. Unlike a default by a neighbor, the eventual effects of pushing home-market preferences, like a drop in trade, take a while to bite. In fact, such policies can seem like a good idea at first. And though the European Commission last Friday declared itself satisfied that the French car-industry bailout plan was not protectionist after all, there might be new attempts to save somebody’s own skin at the expense of everybody else.
The Western bank bailouts of the last few months, too, had protectionist elements insofar as they directed new lending to the home market (nearly pushing Eastern European banks over the cliff as a result). EU leaders promised to stop doing that, too. But it is anybody's guess how long they can resist if things turn nasty. The uncomfortable truth is that prime ministers are responsible to their own countries’ electorates, not to Europe's. In Europe, too, all politics is local.
Annette Messager at the Hayward
It is not easy to like Annette Messager's exhibion at the Hayward, so intent is it on spooking you. It is equally hard to see what has moved the celebrated French artist to produce such ghoulish pieces of anguish. But it's worth trawling your way through all this dread, for it radiates both discomfort and comfort in a fascinating, improbable way.
An accepted reading of Messager's work, underpinned by interviews with the artist (some of them are helpfully posted next to works here), suggests a fascination with radical feminist issues. But it ultimately comes across as the contorted imagination of a badly scarred person, lacking as it is in the slightest sense of warmth and humanity.
There is nothing here, among the inflated pieces of plastic organs, charcoal-drawings of tortured, crucified women, birds (some of them real) nailed to wooden boards, that will move you to empathy. Most disturbingly, there are no faces at all among the endless human drawings, only ears, fingers, breasts, bums, palms, and the odd head from behind. The discomfort is intensified by the fact that most of Messager's work has an eerily childish quality about it: the drawings, the dead birds dressed up in tiny clothes, the thin, spiked poles. They are all the more nightmarish for it.
The worst bit is a series of photographs of children with their eyes scratched out. Messager says she wanted to make the point that not all women want to have kids - but it's revolting more than anything else, pointlessly so. And inevitably, some of the pieces go way overboard. A hung skeleton-torso with a huge nose, casting its long shadow on the wall as a complicated machinery moves it from side to side, is liable to strike you as quite silly. The vast room of inflated body parts, with huge penises and livers nodding towards each other, is the worst stereotype of modern art.
And yet, somehow it works. The drawings in particular have a comforting feel about them that lingers even among all this horror. A collection of postcards, symbolising happiness and drawn in an exaggerated fashion, can even make you smile as you notice patterns in what seems to constitute nice thoughts for the artist: dancing African women, evening beaches, fairytale castles up the sky. Perhaps she drew those after a happier night of sleep.
Annette Messager: The Messenger
Opens 4 March until 25 March at the Hayward, Southbank Centre
An accepted reading of Messager's work, underpinned by interviews with the artist (some of them are helpfully posted next to works here), suggests a fascination with radical feminist issues. But it ultimately comes across as the contorted imagination of a badly scarred person, lacking as it is in the slightest sense of warmth and humanity.
There is nothing here, among the inflated pieces of plastic organs, charcoal-drawings of tortured, crucified women, birds (some of them real) nailed to wooden boards, that will move you to empathy. Most disturbingly, there are no faces at all among the endless human drawings, only ears, fingers, breasts, bums, palms, and the odd head from behind. The discomfort is intensified by the fact that most of Messager's work has an eerily childish quality about it: the drawings, the dead birds dressed up in tiny clothes, the thin, spiked poles. They are all the more nightmarish for it.
The worst bit is a series of photographs of children with their eyes scratched out. Messager says she wanted to make the point that not all women want to have kids - but it's revolting more than anything else, pointlessly so. And inevitably, some of the pieces go way overboard. A hung skeleton-torso with a huge nose, casting its long shadow on the wall as a complicated machinery moves it from side to side, is liable to strike you as quite silly. The vast room of inflated body parts, with huge penises and livers nodding towards each other, is the worst stereotype of modern art.
And yet, somehow it works. The drawings in particular have a comforting feel about them that lingers even among all this horror. A collection of postcards, symbolising happiness and drawn in an exaggerated fashion, can even make you smile as you notice patterns in what seems to constitute nice thoughts for the artist: dancing African women, evening beaches, fairytale castles up the sky. Perhaps she drew those after a happier night of sleep.
Annette Messager: The Messenger
Opens 4 March until 25 March at the Hayward, Southbank Centre
Subscribe to:
Posts (Atom)
Posts
