Friday, September 18, 2009
Thursday, September 17, 2009
"We have too much to do"
The Economist, September 18th
The battle for hearts and minds in eastern Afghanistan
MAMKHEL, WARDAK PROVINCE
THE village elders were tripping over their words. “We can’t help you,” one protested to American troops who wanted volunteers for the armed neighbourhood watch set up to protect Mamkhel village, in Wardak province, from the Taliban. “We have too much to do. Some of us have two or three jobs at the same time.”
As excuses go, it was an unlikely one, considering Afghanistan’s biblical poverty. But it illustrates the difficulties the West is facing, eight years into the war, even in areas where the Taliban no longer rule openly. Wardak and neighbouring Logar province, south-west of the capital Kabul, were the first targets of America’s “surge”, launched in January to secure areas previously held by insurgents. Under this new strategy, troops now stay in the cleared areas to build decent local governments, protect the population and wean it away from the insurgency. Instead, Wardak has sunk into increasingly violent counter-insurgency. Attempts to win the co-operation of the area’s majority Pushtuns, the ethnic base of the Taliban, have been largely futile.
American commanders do not know whether the Pushtuns are really, as they claim, too afraid of the Taliban to co-operate, or whether they in fact sympathise with the insurgents. It may be a bit of both. The Americans reckon that about 80% of the Taliban in Wardak are locals, though the ringleaders come from the south—and that most locals fight for money, rather than religion. Roshanak Wardak, a local member of parliament and a Pushtun, agrees, up to a point. “Young men here are illiterate,” she says. “The Taliban tell them the Koran says they have to fight the Crusaders and they believe them.”
Lieutenant-Colonel Kimo Gallahue, the commander of the American infantry in Wardak, says many locals have not yet decided which side to back. But he thinks that, given time, security, decent government and development, they would turn away from the insurgents. “It seems to me that the only people who genuinely like the Taliban are the Taliban themselves.”
Perhaps. But although the Islamists no longer run Wardak, security in the province has worsened this year. The number of violent incidents has risen sixfold since January. And though the Americans have managed to secure the main north-south highway, they have been unable to push the Taliban out. “The enemy dictates the pace [of the war],” admits Lieut-Colonel Gallahue. So development efforts have gone nowhere. Of the $22m the American army has for the province, a mere $80,000 has been spent—partly because most of the money is allocated for roads, which take a long time to build.
Nationwide, the insurgents have killed over 600 Afghan civilians this year alone, according to the UN. There are hopes that this might drive some Pushtuns into the arms of the Americans, much as al-Qaeda succeeded in alienating many Iraqis. One elder in Jalrez district in Wardak offered his own sons for the neighbourhood watch after the district police chief was killed in a Taliban bomb attack in July. The sole Pushtun commander in the watch, a village leader from Jalrez, offered to patrol the district’s violent areas. But to underscore the risks of co-operation, one Taliban leader who chose to lay down his arms was murdered, with his family, in his own house. Moreover, the increased violence might in fact turn the locals against the Americans, as it has done elsewhere in Afghanistan, for failing to bring peace. Roshanak Wardak, the MP, thinks foreign troops should guard the Pakistani border and leave domestic security in Afghan hands.
To some extent, this is already happening, if only because there are not enough Western soldiers. Afghan forces are increasingly active in Wardak. But most Pushtuns want nothing to do with them, especially the police. “They are worse than the Taliban,” complains one man in Mamkhel. One problem is that their ethnic composition is skewed: there are few Pushtuns in the police, leaving locals distrustful.
The cavalry is not enough
More American troops may yet arrive in Afghanistan. Commanders are expected to request reinforcements in the next few weeks, even as support for the war in America has dropped to new lows. No wonder: Afghanistan is looking more and more of a shabby mess. The UN-backed electoral complaints commission has ordered a recount in 10% of the polling stations in last month’s presidential election because of fraud. This may lead to a second round, something that Hamid Karzai, the incumbent, had hoped to avoid.
This week Mr Karzai was railing against election monitors from the EU, who had suggested that about 1.5m votes, a quarter of the total, might be fraudulent. According to preliminary results, the president won some 55% of the votes in the first round. If the fraud allegations were to lead to a run-off, it could take months to organise, ensuring further instability. And even if a run-off takes place, there is no guarantee the outcome would be more trusted. The Americans know they face an uphill battle to secure even the first requirement of a successful counter-insurgency campaign: a legitimate government.
The battle for hearts and minds in eastern Afghanistan
MAMKHEL, WARDAK PROVINCE
THE village elders were tripping over their words. “We can’t help you,” one protested to American troops who wanted volunteers for the armed neighbourhood watch set up to protect Mamkhel village, in Wardak province, from the Taliban. “We have too much to do. Some of us have two or three jobs at the same time.”
As excuses go, it was an unlikely one, considering Afghanistan’s biblical poverty. But it illustrates the difficulties the West is facing, eight years into the war, even in areas where the Taliban no longer rule openly. Wardak and neighbouring Logar province, south-west of the capital Kabul, were the first targets of America’s “surge”, launched in January to secure areas previously held by insurgents. Under this new strategy, troops now stay in the cleared areas to build decent local governments, protect the population and wean it away from the insurgency. Instead, Wardak has sunk into increasingly violent counter-insurgency. Attempts to win the co-operation of the area’s majority Pushtuns, the ethnic base of the Taliban, have been largely futile.
American commanders do not know whether the Pushtuns are really, as they claim, too afraid of the Taliban to co-operate, or whether they in fact sympathise with the insurgents. It may be a bit of both. The Americans reckon that about 80% of the Taliban in Wardak are locals, though the ringleaders come from the south—and that most locals fight for money, rather than religion. Roshanak Wardak, a local member of parliament and a Pushtun, agrees, up to a point. “Young men here are illiterate,” she says. “The Taliban tell them the Koran says they have to fight the Crusaders and they believe them.”
Lieutenant-Colonel Kimo Gallahue, the commander of the American infantry in Wardak, says many locals have not yet decided which side to back. But he thinks that, given time, security, decent government and development, they would turn away from the insurgents. “It seems to me that the only people who genuinely like the Taliban are the Taliban themselves.”
Perhaps. But although the Islamists no longer run Wardak, security in the province has worsened this year. The number of violent incidents has risen sixfold since January. And though the Americans have managed to secure the main north-south highway, they have been unable to push the Taliban out. “The enemy dictates the pace [of the war],” admits Lieut-Colonel Gallahue. So development efforts have gone nowhere. Of the $22m the American army has for the province, a mere $80,000 has been spent—partly because most of the money is allocated for roads, which take a long time to build.
Nationwide, the insurgents have killed over 600 Afghan civilians this year alone, according to the UN. There are hopes that this might drive some Pushtuns into the arms of the Americans, much as al-Qaeda succeeded in alienating many Iraqis. One elder in Jalrez district in Wardak offered his own sons for the neighbourhood watch after the district police chief was killed in a Taliban bomb attack in July. The sole Pushtun commander in the watch, a village leader from Jalrez, offered to patrol the district’s violent areas. But to underscore the risks of co-operation, one Taliban leader who chose to lay down his arms was murdered, with his family, in his own house. Moreover, the increased violence might in fact turn the locals against the Americans, as it has done elsewhere in Afghanistan, for failing to bring peace. Roshanak Wardak, the MP, thinks foreign troops should guard the Pakistani border and leave domestic security in Afghan hands.
To some extent, this is already happening, if only because there are not enough Western soldiers. Afghan forces are increasingly active in Wardak. But most Pushtuns want nothing to do with them, especially the police. “They are worse than the Taliban,” complains one man in Mamkhel. One problem is that their ethnic composition is skewed: there are few Pushtuns in the police, leaving locals distrustful.
The cavalry is not enough
More American troops may yet arrive in Afghanistan. Commanders are expected to request reinforcements in the next few weeks, even as support for the war in America has dropped to new lows. No wonder: Afghanistan is looking more and more of a shabby mess. The UN-backed electoral complaints commission has ordered a recount in 10% of the polling stations in last month’s presidential election because of fraud. This may lead to a second round, something that Hamid Karzai, the incumbent, had hoped to avoid.
This week Mr Karzai was railing against election monitors from the EU, who had suggested that about 1.5m votes, a quarter of the total, might be fraudulent. According to preliminary results, the president won some 55% of the votes in the first round. If the fraud allegations were to lead to a run-off, it could take months to organise, ensuring further instability. And even if a run-off takes place, there is no guarantee the outcome would be more trusted. The Americans know they face an uphill battle to secure even the first requirement of a successful counter-insurgency campaign: a legitimate government.
Sunday, September 13, 2009
The price of truth - Journalists in jail
The Economist, September 3rd
For reporters, a moment of fear
Sri Lanka was always a hard place for hacks; but by any standards, 20 years’ jail is a harsh penalty for a newsman doing his job. That term was meted out this week to J.S. Tissainayagam on terrorism charges, after he criticised the army’s treatment of Tamil civilians. The government says he stoked ethnic discord with false reports; human-rights groups say the state is cracking down harder in an already dire environment. Some 14 journalists have been killed in Sri Lanka since 2006.
All in all, this is proving a bad year for journalists. More are in jail than at any time since the Committee to Protect Journalists, a New York-based advocacy group, began keeping records. Of the 174 held, some may go free soon; but as a crackdown in Iran demonstrates, there is also a risk that more will join them.
Indeed, Iran is chiefly responsible for these ghastly data. At least 41 journalists have been arrested there since the election in June. Some are now free, but the whereabouts of others is unknown.
Iran now holds at least 27 journalists, almost as many as China (30), and more than Cuba (25). Once inside (in Iran especially) things can get worse. Omidreza Mirsayafi, a blogger who was given 30 months for mocking Iran’s leaders, died in jail in March. Press freedom is also under attack in Iraq.
The internet, long seen as a way of dodging dictators, can be dangerous. At least 25 bloggers have been arrested this year. The repression of online journalism is intensifying in China, Vietnam, Burma and Iran, says Clothilde Le Coz of Reporters Without Borders, a group that defends journalists.
For reporters, a moment of fear
Sri Lanka was always a hard place for hacks; but by any standards, 20 years’ jail is a harsh penalty for a newsman doing his job. That term was meted out this week to J.S. Tissainayagam on terrorism charges, after he criticised the army’s treatment of Tamil civilians. The government says he stoked ethnic discord with false reports; human-rights groups say the state is cracking down harder in an already dire environment. Some 14 journalists have been killed in Sri Lanka since 2006.
All in all, this is proving a bad year for journalists. More are in jail than at any time since the Committee to Protect Journalists, a New York-based advocacy group, began keeping records. Of the 174 held, some may go free soon; but as a crackdown in Iran demonstrates, there is also a risk that more will join them.
Indeed, Iran is chiefly responsible for these ghastly data. At least 41 journalists have been arrested there since the election in June. Some are now free, but the whereabouts of others is unknown.
Iran now holds at least 27 journalists, almost as many as China (30), and more than Cuba (25). Once inside (in Iran especially) things can get worse. Omidreza Mirsayafi, a blogger who was given 30 months for mocking Iran’s leaders, died in jail in March. Press freedom is also under attack in Iraq.
The internet, long seen as a way of dodging dictators, can be dangerous. At least 25 bloggers have been arrested this year. The repression of online journalism is intensifying in China, Vietnam, Burma and Iran, says Clothilde Le Coz of Reporters Without Borders, a group that defends journalists.
Monday, September 7, 2009
Afganisztán - A legnagyobb sűrűség közepén
Magyar Narancs, augusztus 20.
Az amerikaiak az iraki sikereken felbuzdulva az afganisztáni háború menetét is meg akarják idén fordítani, méghozzá nagy csapatnövelésekkel, és egy új, a helyi lakosság védelmét és bizalmának megszerzését hangsúlyozó stratégiával. A Narancs egy hónapot töltött a frontvonalon az amerikai hadsereggel.
Lowra Mamkhel falu férfijai teljesen belegabalyodtak a kifogásokba. "Nem tudunk segíteni. Túl sok dolgunk van. Vannak itt emberek, akiknek két-három állásuk is van" - intett körbe egyikük széles ívben a düledező, porfödte vályogépületek bibliai nyomorán. Ennél kevésbé hihető kifogást már nem is találhatott volna ezen a világvégi helyen. Öt perccel korábban még arra panaszkodott a vele körben ülő amerikai katonáknak, hogy nincs semmijük. De nem, nem, nem, nem kell a segítség.
Legfőképpen pedig szó sincs róla, hogy csatlakoznának az amerikaiak által meghirdetett afgán polgárőrséghez. Ennek célja, hogy a túlterhelt NATO-csapatokat és az afgán kormányerőket támogassa a tálib lázadók elleni harcban, járőrözéssel, a falvak biztosításával.
Rick Mina százados egy idő után kifakadt. "Az istenért, amerikai katonák az életüket adják itt, hogy segítsenek rajtatok, és ti semmi felelősséget nem vagytok hajlandók vállalni a saját biztonságotokért?!" A vének csak hümmögtek, Mina pedig végül feladta. "Általában így végződnek ezek a találkozók. Kivárnak" - mondta a helyiekről. A falusiak láthatóan még nem döntötték el, hogy megbízhatnak-e az amerikaiakban, akik fél évvel ezelőtt érkeztek a Hindukus oldalában fekvő tartományba. Itt tavaly még a tálibok voltak az urak. "Hogyan segíthetnénk? - kérdezték végül. - Ha együttműködünk, a tálibok megölnek mindannyiunkat. Nincsenek itt se afgán katonák, se ti, hogy megvédjetek bennünket! Nem akarjuk feláldozni a fiainkat."
Hogy honnan jönnek a tálibok? "Nem tudjuk. Nem innen. A hegyeken túlról. Pakisztánból, Csecsenföldről" - bólogattak a helyiek, újra és újra, gyűlésről gyűlésre, faluról falura, mindenhol, ahova az amerikaiak segítséget ígérve, együttműködést kérve ellátogattak. A tálibok mindig máshonnan jönnek, hangzik el mindenütt, és mindig éjjel, hogy figyelmeztetéseket hagyjanak maguk után: ne beszéljetek az amerikaiakkal. Ahol mégis megpróbálnak együttműködni, valami kis támogatás, például egy új kút reményében, ott is elriasztják az embereket a tálibok.
A Mina százados mellett álló szakállas, rang- és névjelzés nélküli amerikai férfi elengedte a füle mellett ezeket a kifogásokat. A hírszerző biztos volt benne, hogy az afgánok hazudnak - félelemből vagy más miatt, de hazudnak. A falvak mind instabil, félig-meddig ellenséges területeken feküdtek, lakosaik pastuk voltak, a tálib mozgalom etnikai bázisa. Az amerikaiak fél év harc után sem tudtak valódi nyugalmat teremteni ezeken a vad vidékeken, és becsléseik szerint az ellenállók jó négyötöde helyi volt. "Ha nem volnának itt köztük az ellenállók, nem beszélnének ennyit összevissza. Azért félnek elkötelezni magukat, mert tudják, hogy hallják és látják őket" - mondta. "Látod azokat a srácokat, akik ott hátul, az öregek mögött állnak, csak néznek minket, soha nem szólnak, soha nem nevetnek együtt a többiekkel?" - kérdezte.
Az amerikaiak az iraki sikereken felbuzdulva az afganisztáni háború menetét is meg akarják idén fordítani, méghozzá nagy csapatnövelésekkel, és egy új, a helyi lakosság védelmét és bizalmának megszerzését hangsúlyozó stratégiával. A Narancs egy hónapot töltött a frontvonalon az amerikai hadsereggel.
Legfőképpen pedig szó sincs róla, hogy csatlakoznának az amerikaiak által meghirdetett afgán polgárőrséghez. Ennek célja, hogy a túlterhelt NATO-csapatokat és az afgán kormányerőket támogassa a tálib lázadók elleni harcban, járőrözéssel, a falvak biztosításával.
Rick Mina százados egy idő után kifakadt. "Az istenért, amerikai katonák az életüket adják itt, hogy segítsenek rajtatok, és ti semmi felelősséget nem vagytok hajlandók vállalni a saját biztonságotokért?!" A vének csak hümmögtek, Mina pedig végül feladta. "Általában így végződnek ezek a találkozók. Kivárnak" - mondta a helyiekről. A falusiak láthatóan még nem döntötték el, hogy megbízhatnak-e az amerikaiakban, akik fél évvel ezelőtt érkeztek a Hindukus oldalában fekvő tartományba. Itt tavaly még a tálibok voltak az urak. "Hogyan segíthetnénk? - kérdezték végül. - Ha együttműködünk, a tálibok megölnek mindannyiunkat. Nincsenek itt se afgán katonák, se ti, hogy megvédjetek bennünket! Nem akarjuk feláldozni a fiainkat."
Hogy honnan jönnek a tálibok? "Nem tudjuk. Nem innen. A hegyeken túlról. Pakisztánból, Csecsenföldről" - bólogattak a helyiek, újra és újra, gyűlésről gyűlésre, faluról falura, mindenhol, ahova az amerikaiak segítséget ígérve, együttműködést kérve ellátogattak. A tálibok mindig máshonnan jönnek, hangzik el mindenütt, és mindig éjjel, hogy figyelmeztetéseket hagyjanak maguk után: ne beszéljetek az amerikaiakkal. Ahol mégis megpróbálnak együttműködni, valami kis támogatás, például egy új kút reményében, ott is elriasztják az embereket a tálibok.
A Mina százados mellett álló szakállas, rang- és névjelzés nélküli amerikai férfi elengedte a füle mellett ezeket a kifogásokat. A hírszerző biztos volt benne, hogy az afgánok hazudnak - félelemből vagy más miatt, de hazudnak. A falvak mind instabil, félig-meddig ellenséges területeken feküdtek, lakosaik pastuk voltak, a tálib mozgalom etnikai bázisa. Az amerikaiak fél év harc után sem tudtak valódi nyugalmat teremteni ezeken a vad vidékeken, és becsléseik szerint az ellenállók jó négyötöde helyi volt. "Ha nem volnának itt köztük az ellenállók, nem beszélnének ennyit összevissza. Azért félnek elkötelezni magukat, mert tudják, hogy hallják és látják őket" - mondta. "Látod azokat a srácokat, akik ott hátul, az öregek mögött állnak, csak néznek minket, soha nem szólnak, soha nem nevetnek együtt a többiekkel?" - kérdezte.
"Na ők a tálibok."
Wardak Afganisztán egyik legveszélyesebb vidéke. A 2001-ben megbukott, de azóta erőre kapott tálib mozgalom és más kormányellenes és bűnözői csoportok 2006 után gyakorlatilag átvették az ellenőrzést ebben a tartományban. A kormány keze még a főváros közelsége ellenére (Kabul mindössze 30 km) sem ért el ide. Az itt haladó fő országutat évek óta alig lehet használni, a konvojok elleni állandó támadások miatt csak "a pokol országútjának" becézik. Megfeketedett kamioncsontvázak, bombavágta gödrök szegélyezik. Érthető, hogy Wardak és a vele szomszédos Logar lett Amerika nagy 2009-es afganisztáni offenzívájának első célpontja, először itt próbálják megfordítani a háborút, amely az elmúlt három évben egyre inkább kicsúszott a Nyugat ellenőrzése alól. 1400 amerikai katona érkezett Wardakba az idén (Afganisztánba öszszesen mintegy húszezer), talán néhány száz tálibbal szemben.
Az új stratégia leszámol azzal, hogy a tálibokat katonai erővel le lehetne győzni. Célja egyrészt az "afganizáció", vagyis az afgán kormányerők megerősítése, hogy hosszú távon a NATO nélkül is fel tudják venni a harcot az ellenállókkal. Másrészt az, hogy a szövetségesek a katonai jelenlét ideiglenes növelésével megvédjék a lakosságot a gyakran brutális terrorral operáló táliboktól, és elfordítsák őket a lázadóktól jobb közbiztonsággal, jobb közszolgáltatásokkal. Továbbá meggyőzzék a tálibokat, hogy jobb nekik a Nyugat-barát afgán állammal, mint a tálibokkal tartani. "Azért vagyunk itt, hogy alternatívát kínáljunk az afgánoknak. Eddig egyetlen választásuk volt: a tálibok. És nekem úgy tűnik, hogy a tálibokat őszintén csak egyvalaki akarja: a tálibok" - mondta a Narancsnak Kimo Gallahue alezredes, a 10. hegyivadász hadosztályhoz tartozó 2-87. gyalogezred parancsnoka Wardakban.
De a gyakorlatban nem könnyű meggyőzni a helyieket arról, hogy ez a lehetőség tényleg vonzó, és hogy az amerikaiak meg tudják védeni azokat, akik úgy döntenek, hogy az új rend mellett és a tálibok ellen teszik le a voksukat. "Képzelje magát a helyükbe. Én hét hónapja vagyok itt, ők meg harminc éve harcolnak. Idő kell ahhoz, hogy elnyerjük a bizalmukat, hogy megmutassuk, lehet máshogy is" - mondja Gallahue. Ráadásul Afganisztánban teljesen szétforgácsolódtak a törzsi struktúrák a háborúkban, vagyis nemigen van kivel tárgyalni, mint Irakban a nagy szunnita törzsi szövetségekkel. "Itt minden probléma és konfliktus helyi. Gyakorlatilag államot kell építenünk."
Terepmunka
Mina századost nem hatja meg a falusi vének tiltakozása. Hajnalban rajtaüt egy házon a falu szélén, ahonnan korábban rendszeresen lőtték a főutat. De amikor a katonák pár afgán rendőrrel kiegészítve megérkeznek (a NATO-csapatok egyedül nem akciózhatnak), a házban nincs senki, csak két öregember, meg egy csomó nő és gyerek. Azt mondják, hallották a lövöldözést, de olyankor nem jönnek ki. Nem tudják, kik lőttek. Mina visszarendeli az embereit, bár morog valamit, hogy legközelebb ledózeroltat minden házat, ahonnan tüzelnek. "Olyan ez a hely, mint Vietnam, csak dzsungel nélkül" - mondja egy katona.
A tálibok jobbára arctalanok maradnak. Csak sejteni lehet őket a támaszpontok körül, a zord, sziklás hegyekben, a fás-bokros völgyekben, ahol a 16 tonnás, páncélozott amerikai harci járművekből álló konvojok vonszolják magukat. A Narancs tudósítójának egységét három hét alatt tizenháromszor támadták meg, de egyszer sem nyílt tűzharcban: aknavetővel, rakétával, az út alatt elrejtett robbanószerkezettel. Okosabbak annál, hogy nyílt ütközetet vállaljanak a csúcstechnológiával felszerelt amerikaiakkal szemben. "Lőnek, aztán eldobják a fegyverüket, és egyszerűen eltűnnek - az alagutakban, a házakban, a gazdaságokban - meséli a 4-25. tüzérezred egy katonája a Szajed Abad járásban lévő Carwile harci támaszponton, a tartomány egyik legdurvább részében. - Amikor utánuk megyünk, akkor kijön valaki a házból álmos fejjel, hogy ő aludt, és nem tud semmit." Carwile irányítóközpontjában nagy teljesítményű kamerák figyelik a támaszpont alatti völgyben fekvő házakat, termőföldeket, az ott éldegélő helyieket. Akárki lehet ellenálló közülük, és ők választják meg a következő támadás helyét és idejét. "Az ellenség diktálja a háború ütemét" - ismeri el Gallahue alezredes.
Az új NATO-szabályok ráadásul gúzsba kötik az amerikaiak kezét: a korábbi évek nagyszámú polgári áldozatai miatt a szövetség most nagyon óvatos, hogy ne öljön meg civileket. De a munka nagy része csak járőrözés meg az út figyelése. "Szinte lehetetlen őket elkapni, de elijeszteni már könnyebb" - mondja Johnny Cochran főhadnagy a 2-87. gyalogezredtől.
Néha mégis kiderül, hogy ki lőtt - de bár inkább ne derült volna ki. Az egyik, akit egy Apache támadóhelikopter ölt meg, mert rálőtt egy járőrre, vagy 15 éves lehet. Egy másik, akit letartóztatnak, mert bombát ásott el az út mellett, 12 éves, és azt állítja, hogy egy Basír molla nevű ember azt ígérte neki, hogy az ásásért kap egy pár sportcipőt meg egy mobiltelefont. "A helyi fiatalok teljesen tanulatlanok, nem tudnak írni-olvasni, aztán behülyítik őket, hogy a Koránban az van, hogy harcolni kell a keresztesek ellen. Ráadásul még fizetnek is nekik, és kész a baj" - mondja Rosanak Wardak, a tartomány egyik (független) parlamenti képviselője. Wardak nemrég hazazavart egy fiatalt a falujában, mert egy gránátvetővel a hátán igyekezett valahova az utcán. Az amerikaiak szerint is rengeteg embert a pénz, a megélhetés igénye fordít a tálibok felé, nem pedig a vallás. Vannak járások, ahol az emberek kétharmada munka nélkül van. "Mindent, amit erről a háborúról tudok, a Sopranosból tanultam. A harcosok szintjén az egész a pénzről szól" - süti el a Narancsnak is sokat idézett sorát Gallahue alezredes.
Mindig van pár helyi, aki tud valamit a tálibokról, és beszél is. Egy idős férfi a bazárban azért találkozik időnként az amerikai hírszerzővel, mert a tálibok kihajították a házából a családjával együtt. Azóta a kovácsműhelyében alszik a földön. Egy másik pénzt akar, amire az amerikai bólint, noha hozzáteszi, hogy "ha kamu információkat adsz, visszajövök és rátaposok a telefonodra, és pénz se lesz". A falvakban itt-ott meghagyja a telefonszámát. Felhívják majd? "Előbb-utóbb igen. Kell nekik a pénz" - mondja. Vagy mert a győztessel akarnak lenni. Mamkhel faluban, ami látszólag a világ végén van, a helyiek már az érkezésünkkor tudják, hogy az amerikaiak egy nappal korábban megöltek két ellenállót. "A munkánk egy százaléka a harc. De segít minden másban, ha megnyerünk egy csatát" - mondja Mina százados.
A bazárban sokan látható örömmel fogadják az amerikai járőröket. A katonák megállnak csevegni a boltosokkal, a gyerekek bámulják őket, sokan integetnek. De az amerikai jelenlét mindenképpen kockázatot jelent a helyiek számára: egy konvoj a bazár kellős közepén fut aknára egy éjszaka, és a robbanás elpusztítja a boltok többségét. Rosanak Wardak, a képviselő fél is, hogy a nyugati jelenlét csak bajt hoz a tartományra, a Narancs tudósítóját is megkéri, inkább ne látogassa meg a házában. Szerinte jobb lenne, ha csak a pakisztáni határt őriznék, ahonnan a tálibok az utánpótlást hozzák és beszivárognak, a belső részeket pedig az afgán kormányerők biztosítanák.
De tény, hogy Wardakban az amerikaiak jelenléte a föld alá űzte az ellenállókat, akik addig kiskirályként uralták a tartományt. Egyes tálib vezetőket időnként nyakon csípnek vagy megölnek. A "pokol országútján", ahol tavaly átlagosan hetente felégettek egy konvojt, idén egyet sem sikerült elkapniuk, noha most is rendszeresek a támadások. Viszont a nagyobb szövetségesjelenlét miatt az erőszak nagyon megugrott: januárban 18 összecsapás vagy bombatámadás volt, júniusban 117. Az amerikai áldozatok száma ezzel együtt itt kicsi, mintegy egy tucat, jórészt az új, bombabiztos harckocsiknak köszönhetően (országszerte viszont úgy negyedével több, mint tavaly). A fejlesztés, az afgán állam effektív határainak kiterjesztése (vagyis a lényeg) viszont igen lassan megy, a bizalmatlanság, a tálib terror és persze a bürokrácia miatt, ami gúzsba köti a fejlesztéspolitikát. Wardakban az építkezésre szánt 25 millió dollárnak fél év alatt egy százalékát sikerült elkölteni. Az összeg háromnegyedét útépítésre szánják, de a tervezett 200 km megépítése a tartományban legalább 3-5 évet venne igénybe.
Ötórai lövöldözés
De ha sikerül is építeni, gyakran kár bele. Dzsagatu járásközpont úgy néz ki, mintha az Apokalipszis most egyik helyszíne lenne, áthelyezve a sivatagba. Sárga kockaépületek állnak a porban, köztük rögtönzött erődítések homokzsákokból meg hasonlókból, a bejárat mellett egy géppuskafészek. Az épületeken golyó- és égésnyomok, egy kiégett teherautó fekszik az udvaron az oldalára fordulva. A központ, amit a török tartományi fejlesztési csoport épített még 2005-ben, most háborús övezet. A bazár zárva, semmi nem működik, és nincsenek emberek sem, csak egy szakasz afgán katona és rendőr tartja magát a tálib támadásokkal szemben, amelyek minden nap óraműpontossággal öt órakor kezdődnek meg. Hogy hogyan fognak itt választásokat tartani néhány hét múlva, rejtély. Az amerikai szakaszvezető, Johnny Cochran főhadnagy azt mondja, a helyzet jobb, mint amilyennek kinéz: a rendőrök március óta egyetlen embert sem veszítettek, és már az is eredmény, hogy egyáltalán harcolnak. A rendőrök egyrészt hálásak, hogy az amerikaiak itt vannak, másrészt türelmetlenek, hogy nem kapnak még több segítséget a tálibokkal szemben.
Az afgán biztonsági erők kiképzése és bevetése (a háború "afganizációja") a szövetséges stratégia kulcseleme - jelenleg kb. 90 ezer afgán katona áll szolgálatban, ebből kellene 260 ezret csinálni a következő öt évben, plusz a 80 ezer rendőr, akik félkatonai feladatokat látnak el. Az amerikai tisztek jellemzően pozitívan szólnak az afgánokról, a katonák már kevésbé ("teljesen haszontalanok", "nincs kedvük harcolni", "ha csak meglátják az ellenséget, menekülőre fogják").
Előfordult, hogy egy rendőrről bevetés közben derült ki, hogy tálib, és aktívan informálja az ellenállókat. Az afgánok maguk csak nevetnek, amikor a rendőrségről kérdezik őket. "Mintha mi magunk hívnánk a tolvajt" - mondja egy férfi Mamkhelben. "Rosszabbak, mint a tálibok, erőszakosak és lopnak" - mondja egy másik. Ráadásul nincsenek elegen ahhoz, hogy minden gázos környéken jelen lehessenek. A két szerv ráadásul etnikailag kiegyensúlyozatlan: ebben a pastu többségű tartományban a rendőrök többsége tádzsik vagy hazara, ami súlyosbítja a kormány és a tálibok közt dúló háború egyébként is tagadhatatlan etnikai jellegét. Wardakban egyetlen rendőrposzt van, amit nem ér állandó támadás: az, ahol a rendőrök többsége pastu. A helyi tálibok nyilván a rokonaik.
Wardakban szinte csak ott van ellenállás, ahol a pastuk laknak. A hazara, tádzsik, üzbég és kucsi (nomád) vidékeken az alkalmankénti, vízért és legelőért folyó villongásoktól eltekintve nincs politikai erőszak. Wardakban jól látszik, hogy az afgán háború alapvetően pastu háború: lényege, hogy Afganisztán legfontosabb csoportja, ami az előző rezsim gerincét adta, a mai napig nem fogadta el az új, Amerika és a többi afgán csoport által támogatott rendet. A wardaki pastuk már a nyolcvanas években jelentős erőt képviseltek, a szovjet háború alatt. "A környék olyan, mint egy mudzsahed nyugdíjas-paradicsom. Minden falutanács tele van parancsnokokkal, és még nem döntötték el, kivel tartanak" - mondja Gallahue alezredes. Az amerikaiak tesznek rá kísérleteket, hogy a tartomány jelentősebb extálib parancsnokait átcsábítsák a kormányoldalra, de egyelőre nem sok sikerrel. A pastu vezetők vagy félnek, vagy maguk is benne vannak az ellenállásban. "Mindenki ismer itt mindenkit. Ha az egyikük átállna, a többiektől kéne a legjobban tartania" - mondja az amerikai hírszerző.
Ha mégis átállnak, akkor kell csak igazán vigyázni velük. Mohammed Nasszím Gül pastu parancsnok az újonnan létrehozott afgán polgárőrségben. Harminc legénye van, automata fegyverekkel (igaz, egyelőre nem sok mással, még lőszer is alig van). Felajánlja, hogy ellenőrző pontokat állít fel és járőrözésbe kezd a tartományi fővárostól nyugatra fekvő, pastuk lakta környéken, a Dzsalrez-völgyben. Itt minimális az együttműködés, viszont rendszeresen bombatámadás éri a konvojokat. Az amerikaiak kapva kapnak hát az ajánlaton. A baj csak az, hogy nem igazán tudni, kicsoda Gül, és mit is akar valójában. Rosanak Wardak szerint baj lesz abból, ha a kormány és az amerikaiak nekiállnak felfegyverezni a munka nélküli fiatalokat. "Mi a garancia, hogy nem kezdenek el rabolni, ölni, hogy nem állnak át a tálibokhoz? Nem tudom, hogy ki Gül, de valószínűleg csak meg akar gazdagodni. A kormány új hadurakat hoz létre ezzel" - figyelmeztet. Az amerikaiak azt mondják, rendszeresen ellenőrzik a polgárőröket, illetve hogy valakire mindenképpen támaszkodniuk kell, mert különben örökké itt kellene maradniuk. De már most hallani panaszszót, hogy a polgárőrök vendettára használják fel újdonsült hatalmukat. Az is valószínű, hogy egyesek közülük kapcsolatban állnak kormányellenes csoportokkal.
"Négyszer-ötször is el kell menned abba a faluba, amíg el nem kezdenek bízni benned. De elmegyünk" - mondja feljebbvalója alowrai mamkheli kudarc után az orrát lógató Mina századosnak. Gallahue alezredes optimista, hogy ha nyugalmat tud teremteni, akkor a helyiek többsége, akik ma még bizonytalanok, az afgán kormány képviselte új rend mellett teszik le a voksukat, és elfordulnak a táliboktól. De még ha minden jól alakul is, ez nagyon sokáig tart. Lesz-e elég ideje Amerikának és már most kedvetlen európai szövetségeseinek?
**
Wardak Afganisztán egyik legveszélyesebb vidéke. A 2001-ben megbukott, de azóta erőre kapott tálib mozgalom és más kormányellenes és bűnözői csoportok 2006 után gyakorlatilag átvették az ellenőrzést ebben a tartományban. A kormány keze még a főváros közelsége ellenére (Kabul mindössze 30 km) sem ért el ide. Az itt haladó fő országutat évek óta alig lehet használni, a konvojok elleni állandó támadások miatt csak "a pokol országútjának" becézik. Megfeketedett kamioncsontvázak, bombavágta gödrök szegélyezik. Érthető, hogy Wardak és a vele szomszédos Logar lett Amerika nagy 2009-es afganisztáni offenzívájának első célpontja, először itt próbálják megfordítani a háborút, amely az elmúlt három évben egyre inkább kicsúszott a Nyugat ellenőrzése alól. 1400 amerikai katona érkezett Wardakba az idén (Afganisztánba öszszesen mintegy húszezer), talán néhány száz tálibbal szemben.
Az új stratégia leszámol azzal, hogy a tálibokat katonai erővel le lehetne győzni. Célja egyrészt az "afganizáció", vagyis az afgán kormányerők megerősítése, hogy hosszú távon a NATO nélkül is fel tudják venni a harcot az ellenállókkal. Másrészt az, hogy a szövetségesek a katonai jelenlét ideiglenes növelésével megvédjék a lakosságot a gyakran brutális terrorral operáló táliboktól, és elfordítsák őket a lázadóktól jobb közbiztonsággal, jobb közszolgáltatásokkal. Továbbá meggyőzzék a tálibokat, hogy jobb nekik a Nyugat-barát afgán állammal, mint a tálibokkal tartani. "Azért vagyunk itt, hogy alternatívát kínáljunk az afgánoknak. Eddig egyetlen választásuk volt: a tálibok. És nekem úgy tűnik, hogy a tálibokat őszintén csak egyvalaki akarja: a tálibok" - mondta a Narancsnak Kimo Gallahue alezredes, a 10. hegyivadász hadosztályhoz tartozó 2-87. gyalogezred parancsnoka Wardakban.
De a gyakorlatban nem könnyű meggyőzni a helyieket arról, hogy ez a lehetőség tényleg vonzó, és hogy az amerikaiak meg tudják védeni azokat, akik úgy döntenek, hogy az új rend mellett és a tálibok ellen teszik le a voksukat. "Képzelje magát a helyükbe. Én hét hónapja vagyok itt, ők meg harminc éve harcolnak. Idő kell ahhoz, hogy elnyerjük a bizalmukat, hogy megmutassuk, lehet máshogy is" - mondja Gallahue. Ráadásul Afganisztánban teljesen szétforgácsolódtak a törzsi struktúrák a háborúkban, vagyis nemigen van kivel tárgyalni, mint Irakban a nagy szunnita törzsi szövetségekkel. "Itt minden probléma és konfliktus helyi. Gyakorlatilag államot kell építenünk."
Terepmunka
Mina századost nem hatja meg a falusi vének tiltakozása. Hajnalban rajtaüt egy házon a falu szélén, ahonnan korábban rendszeresen lőtték a főutat. De amikor a katonák pár afgán rendőrrel kiegészítve megérkeznek (a NATO-csapatok egyedül nem akciózhatnak), a házban nincs senki, csak két öregember, meg egy csomó nő és gyerek. Azt mondják, hallották a lövöldözést, de olyankor nem jönnek ki. Nem tudják, kik lőttek. Mina visszarendeli az embereit, bár morog valamit, hogy legközelebb ledózeroltat minden házat, ahonnan tüzelnek. "Olyan ez a hely, mint Vietnam, csak dzsungel nélkül" - mondja egy katona.
A tálibok jobbára arctalanok maradnak. Csak sejteni lehet őket a támaszpontok körül, a zord, sziklás hegyekben, a fás-bokros völgyekben, ahol a 16 tonnás, páncélozott amerikai harci járművekből álló konvojok vonszolják magukat. A Narancs tudósítójának egységét három hét alatt tizenháromszor támadták meg, de egyszer sem nyílt tűzharcban: aknavetővel, rakétával, az út alatt elrejtett robbanószerkezettel. Okosabbak annál, hogy nyílt ütközetet vállaljanak a csúcstechnológiával felszerelt amerikaiakkal szemben. "Lőnek, aztán eldobják a fegyverüket, és egyszerűen eltűnnek - az alagutakban, a házakban, a gazdaságokban - meséli a 4-25. tüzérezred egy katonája a Szajed Abad járásban lévő Carwile harci támaszponton, a tartomány egyik legdurvább részében. - Amikor utánuk megyünk, akkor kijön valaki a házból álmos fejjel, hogy ő aludt, és nem tud semmit." Carwile irányítóközpontjában nagy teljesítményű kamerák figyelik a támaszpont alatti völgyben fekvő házakat, termőföldeket, az ott éldegélő helyieket. Akárki lehet ellenálló közülük, és ők választják meg a következő támadás helyét és idejét. "Az ellenség diktálja a háború ütemét" - ismeri el Gallahue alezredes.
Az új NATO-szabályok ráadásul gúzsba kötik az amerikaiak kezét: a korábbi évek nagyszámú polgári áldozatai miatt a szövetség most nagyon óvatos, hogy ne öljön meg civileket. De a munka nagy része csak járőrözés meg az út figyelése. "Szinte lehetetlen őket elkapni, de elijeszteni már könnyebb" - mondja Johnny Cochran főhadnagy a 2-87. gyalogezredtől.
Néha mégis kiderül, hogy ki lőtt - de bár inkább ne derült volna ki. Az egyik, akit egy Apache támadóhelikopter ölt meg, mert rálőtt egy járőrre, vagy 15 éves lehet. Egy másik, akit letartóztatnak, mert bombát ásott el az út mellett, 12 éves, és azt állítja, hogy egy Basír molla nevű ember azt ígérte neki, hogy az ásásért kap egy pár sportcipőt meg egy mobiltelefont. "A helyi fiatalok teljesen tanulatlanok, nem tudnak írni-olvasni, aztán behülyítik őket, hogy a Koránban az van, hogy harcolni kell a keresztesek ellen. Ráadásul még fizetnek is nekik, és kész a baj" - mondja Rosanak Wardak, a tartomány egyik (független) parlamenti képviselője. Wardak nemrég hazazavart egy fiatalt a falujában, mert egy gránátvetővel a hátán igyekezett valahova az utcán. Az amerikaiak szerint is rengeteg embert a pénz, a megélhetés igénye fordít a tálibok felé, nem pedig a vallás. Vannak járások, ahol az emberek kétharmada munka nélkül van. "Mindent, amit erről a háborúról tudok, a Sopranosból tanultam. A harcosok szintjén az egész a pénzről szól" - süti el a Narancsnak is sokat idézett sorát Gallahue alezredes.
Mindig van pár helyi, aki tud valamit a tálibokról, és beszél is. Egy idős férfi a bazárban azért találkozik időnként az amerikai hírszerzővel, mert a tálibok kihajították a házából a családjával együtt. Azóta a kovácsműhelyében alszik a földön. Egy másik pénzt akar, amire az amerikai bólint, noha hozzáteszi, hogy "ha kamu információkat adsz, visszajövök és rátaposok a telefonodra, és pénz se lesz". A falvakban itt-ott meghagyja a telefonszámát. Felhívják majd? "Előbb-utóbb igen. Kell nekik a pénz" - mondja. Vagy mert a győztessel akarnak lenni. Mamkhel faluban, ami látszólag a világ végén van, a helyiek már az érkezésünkkor tudják, hogy az amerikaiak egy nappal korábban megöltek két ellenállót. "A munkánk egy százaléka a harc. De segít minden másban, ha megnyerünk egy csatát" - mondja Mina százados.
A bazárban sokan látható örömmel fogadják az amerikai járőröket. A katonák megállnak csevegni a boltosokkal, a gyerekek bámulják őket, sokan integetnek. De az amerikai jelenlét mindenképpen kockázatot jelent a helyiek számára: egy konvoj a bazár kellős közepén fut aknára egy éjszaka, és a robbanás elpusztítja a boltok többségét. Rosanak Wardak, a képviselő fél is, hogy a nyugati jelenlét csak bajt hoz a tartományra, a Narancs tudósítóját is megkéri, inkább ne látogassa meg a házában. Szerinte jobb lenne, ha csak a pakisztáni határt őriznék, ahonnan a tálibok az utánpótlást hozzák és beszivárognak, a belső részeket pedig az afgán kormányerők biztosítanák.
De tény, hogy Wardakban az amerikaiak jelenléte a föld alá űzte az ellenállókat, akik addig kiskirályként uralták a tartományt. Egyes tálib vezetőket időnként nyakon csípnek vagy megölnek. A "pokol országútján", ahol tavaly átlagosan hetente felégettek egy konvojt, idén egyet sem sikerült elkapniuk, noha most is rendszeresek a támadások. Viszont a nagyobb szövetségesjelenlét miatt az erőszak nagyon megugrott: januárban 18 összecsapás vagy bombatámadás volt, júniusban 117. Az amerikai áldozatok száma ezzel együtt itt kicsi, mintegy egy tucat, jórészt az új, bombabiztos harckocsiknak köszönhetően (országszerte viszont úgy negyedével több, mint tavaly). A fejlesztés, az afgán állam effektív határainak kiterjesztése (vagyis a lényeg) viszont igen lassan megy, a bizalmatlanság, a tálib terror és persze a bürokrácia miatt, ami gúzsba köti a fejlesztéspolitikát. Wardakban az építkezésre szánt 25 millió dollárnak fél év alatt egy százalékát sikerült elkölteni. Az összeg háromnegyedét útépítésre szánják, de a tervezett 200 km megépítése a tartományban legalább 3-5 évet venne igénybe.
Ötórai lövöldözés
De ha sikerül is építeni, gyakran kár bele. Dzsagatu járásközpont úgy néz ki, mintha az Apokalipszis most egyik helyszíne lenne, áthelyezve a sivatagba. Sárga kockaépületek állnak a porban, köztük rögtönzött erődítések homokzsákokból meg hasonlókból, a bejárat mellett egy géppuskafészek. Az épületeken golyó- és égésnyomok, egy kiégett teherautó fekszik az udvaron az oldalára fordulva. A központ, amit a török tartományi fejlesztési csoport épített még 2005-ben, most háborús övezet. A bazár zárva, semmi nem működik, és nincsenek emberek sem, csak egy szakasz afgán katona és rendőr tartja magát a tálib támadásokkal szemben, amelyek minden nap óraműpontossággal öt órakor kezdődnek meg. Hogy hogyan fognak itt választásokat tartani néhány hét múlva, rejtély. Az amerikai szakaszvezető, Johnny Cochran főhadnagy azt mondja, a helyzet jobb, mint amilyennek kinéz: a rendőrök március óta egyetlen embert sem veszítettek, és már az is eredmény, hogy egyáltalán harcolnak. A rendőrök egyrészt hálásak, hogy az amerikaiak itt vannak, másrészt türelmetlenek, hogy nem kapnak még több segítséget a tálibokkal szemben.
Az afgán biztonsági erők kiképzése és bevetése (a háború "afganizációja") a szövetséges stratégia kulcseleme - jelenleg kb. 90 ezer afgán katona áll szolgálatban, ebből kellene 260 ezret csinálni a következő öt évben, plusz a 80 ezer rendőr, akik félkatonai feladatokat látnak el. Az amerikai tisztek jellemzően pozitívan szólnak az afgánokról, a katonák már kevésbé ("teljesen haszontalanok", "nincs kedvük harcolni", "ha csak meglátják az ellenséget, menekülőre fogják").
Előfordult, hogy egy rendőrről bevetés közben derült ki, hogy tálib, és aktívan informálja az ellenállókat. Az afgánok maguk csak nevetnek, amikor a rendőrségről kérdezik őket. "Mintha mi magunk hívnánk a tolvajt" - mondja egy férfi Mamkhelben. "Rosszabbak, mint a tálibok, erőszakosak és lopnak" - mondja egy másik. Ráadásul nincsenek elegen ahhoz, hogy minden gázos környéken jelen lehessenek. A két szerv ráadásul etnikailag kiegyensúlyozatlan: ebben a pastu többségű tartományban a rendőrök többsége tádzsik vagy hazara, ami súlyosbítja a kormány és a tálibok közt dúló háború egyébként is tagadhatatlan etnikai jellegét. Wardakban egyetlen rendőrposzt van, amit nem ér állandó támadás: az, ahol a rendőrök többsége pastu. A helyi tálibok nyilván a rokonaik.
Wardakban szinte csak ott van ellenállás, ahol a pastuk laknak. A hazara, tádzsik, üzbég és kucsi (nomád) vidékeken az alkalmankénti, vízért és legelőért folyó villongásoktól eltekintve nincs politikai erőszak. Wardakban jól látszik, hogy az afgán háború alapvetően pastu háború: lényege, hogy Afganisztán legfontosabb csoportja, ami az előző rezsim gerincét adta, a mai napig nem fogadta el az új, Amerika és a többi afgán csoport által támogatott rendet. A wardaki pastuk már a nyolcvanas években jelentős erőt képviseltek, a szovjet háború alatt. "A környék olyan, mint egy mudzsahed nyugdíjas-paradicsom. Minden falutanács tele van parancsnokokkal, és még nem döntötték el, kivel tartanak" - mondja Gallahue alezredes. Az amerikaiak tesznek rá kísérleteket, hogy a tartomány jelentősebb extálib parancsnokait átcsábítsák a kormányoldalra, de egyelőre nem sok sikerrel. A pastu vezetők vagy félnek, vagy maguk is benne vannak az ellenállásban. "Mindenki ismer itt mindenkit. Ha az egyikük átállna, a többiektől kéne a legjobban tartania" - mondja az amerikai hírszerző.
Ha mégis átállnak, akkor kell csak igazán vigyázni velük. Mohammed Nasszím Gül pastu parancsnok az újonnan létrehozott afgán polgárőrségben. Harminc legénye van, automata fegyverekkel (igaz, egyelőre nem sok mással, még lőszer is alig van). Felajánlja, hogy ellenőrző pontokat állít fel és járőrözésbe kezd a tartományi fővárostól nyugatra fekvő, pastuk lakta környéken, a Dzsalrez-völgyben. Itt minimális az együttműködés, viszont rendszeresen bombatámadás éri a konvojokat. Az amerikaiak kapva kapnak hát az ajánlaton. A baj csak az, hogy nem igazán tudni, kicsoda Gül, és mit is akar valójában. Rosanak Wardak szerint baj lesz abból, ha a kormány és az amerikaiak nekiállnak felfegyverezni a munka nélküli fiatalokat. "Mi a garancia, hogy nem kezdenek el rabolni, ölni, hogy nem állnak át a tálibokhoz? Nem tudom, hogy ki Gül, de valószínűleg csak meg akar gazdagodni. A kormány új hadurakat hoz létre ezzel" - figyelmeztet. Az amerikaiak azt mondják, rendszeresen ellenőrzik a polgárőröket, illetve hogy valakire mindenképpen támaszkodniuk kell, mert különben örökké itt kellene maradniuk. De már most hallani panaszszót, hogy a polgárőrök vendettára használják fel újdonsült hatalmukat. Az is valószínű, hogy egyesek közülük kapcsolatban állnak kormányellenes csoportokkal.
"Négyszer-ötször is el kell menned abba a faluba, amíg el nem kezdenek bízni benned. De elmegyünk" - mondja feljebbvalója a
Miért vannak ott?
Amerika és a vele szövetséges északafgán (üzbég, tádzsik és hazara) csoportok 2001 végén buktatták meg a főleg pastu törzsek (plusz az al-Káida) támogatta, brutális, az iszlám egy afgán viszonyok közt is szélsőségesnek számító változatát hirdető tálib rezsimet. Az azóta eltelt években a Nyugat-barát afgán kormány nem tudta megakadályozni, hogy az ország polgárháborús állapotokba süllyedjen vissza. A kormány legfeljebb az ország harmadát ellenőrzi, a tartományokban ilyen-olyan hadurak, bűnözői csoportok vagy a tálibok jelentik a hatalmat. A kormányt 90 ezer amerikai és más NATO-katona támogatja. A harcok főleg az ország déli és keleti részein folynak, ahova az ellenállók könnyebben be tudnak szivárogni a szomszédos Pakisztánból (a határ másik oldalán is pastu törzsek élnek), de ma már nyugaton és északon sem túl jó a helyzet. Barack Obama elnökké választása óta a nyugati törekvések némileg szerényebbek lettek: a cél az, hogy az afgán kormány meg tudja magát védeni a legszélsőségesebb tálib elemektől, és egy viszonylagos stabilitás fenntartásával meg tudja akadályozni az al-Káida visszaszivárgását az országba.
Subscribe to:
Posts (Atom)
Posts
